Elhatároztuk, hogy, mivel megint kisütött a nap, elmegyünk Salembe. Salembe az 1600-as évek elején vallási másságuk miatt Angliából száműzött protestánsok itt égettek meg pár másként gondolkodó boszorkányt és ma pedig ebből élnek (hiába no, kereskedelmi szellem az van...)

Salemet rengeteg prospektus hirdeti úgy, mint a boszorkányok városát. Ezt a helyi hatóságok és az önkormányzat is igyekszik megerősíteni, de, mint mindig, most is menjünk sorjában. Reggel, a telefonok után, kicsit késve bár, de elindultunk a metróba, de elfeledtük, hogy vasárnap van: Anikó novemberi bérlete már nem volt érvényes, az én heti bérletem szintúgy, úgyhogy haza kellett menni az új bérletért. A bérlettel már bejutottunk a metróba és sikeresen eljutottunk a North Stationra , ahol a HÉV-végállomás is van. Megvettük a vissza jegyet is, és fel óra utazás után elértünk Salembe, ahol több hirdetés is tudtunkra adta, hogy ez a boszorkányok városa. Hogy ne kételkedjünk ebben, néhány szembejövő is boszorkánynak öltözött (mások pedig születésüktől úgy néztek ki, de ezek voltak kevesebben - és ők nemcsak salemiek). A városközpont fele haladva láttuk a rendőrautót, a rendőrautó oldalán a "Salem városa" felirat díszelgett. Alatta pedig a kiegészítés: "a boszorkányok városa". S hogy nehogy eltévessszük a dolgot, a sheriff-csillag közepén egy boszi ült a seprűnyélen. Ekkor már sejtettük, hogy a budapesti Boszorkánykonyha óriási üzletet üthetne itt nyélbe.

A város nevezetességeit egy, a járdára festett piros vonal köti össze. Így az embernek gondolkodnia se kell, csak megy és a piros csíkot követi (Boston gazdagabb hely, ott ez a vonal téglából van kirakva). Térkép se igen kell. Mentünk, mendegéltünk és láttunk egy könyvesboltot (innen jött ki a rendőr) és ekkor a piros nyilat követve elindultunk a Városháza fele. Hogy a vonal felfestői nem golndolkodtak vasárnapban, azt az is mutatja, hogy a vonal bevezetett a Tanácsházára (ami ma zárva volt) és a másik oldalon jött ki. Nekünk azért volt annyi eszünk, hogy megkerüljük az épületet. Beugrottunk a régi temetőbe, ahol egy, még a Mayflowerrel ideutazott ember is nyugodott, hogy biztos nyugton maradjon, sírkövét körbe öntötték betonnal. A temető mögött egy kis boszorkánymúzeum volt, amit kihagytunk, csakúgy, mint a mellette levő nagyobb boszorkánymúzeumot és a kicsit később következő kalóz elménymúzeumot is.

Megnéztük viszont a helyreállított régi kikötőt. Ide kikötöttek egy vitorlás hajót is. Egyelőre nem akartunk bemenni a múzeum-házakba, hanem tovább követtük a piros vonalat, ami elvezetett egy gyarmatáru bolt mellett (a Nemzeti Park üzemelteti). Ott mindenféle régi gyarmatárut meglehet venni. Benéztünk az ország első bonbonboltjába is, ahol az árak ehhez voltak méretezve: 1 db-t semmiből se lehetett venni, a negyed kiló ára pedig 14 dollártól kezdődött, inkább továbbmentünk. A hirdetésük szerint a konyhában máig az eredeti formázógépet használják - amit paradox módon egy vitrinbe is kiállítottak.

Az piros ösvény elvezetett a Hétormú házhoz is, ahova - mivel nem volt ott a pénztáros- nem mentünk be. A 10 dolláros belépőn is elgondolkodtunk, de ahogy haladtunk tovább, úgy lett egyre hidegebb a szél, és, amikor elveszett az ösvény, és mi eljutottunk a faluvégi olajfinomítóhoz, ill. a játszótéren felállított 2. világháborús Sherman tankhoz, úgy döntöttünk, hogy inkább a régi berendezésű házat nézzük meg, mint a Szépművészeti múzeumot, és, hogy lefotózzuk a tankot, a fotóhoz máris hozzáképzelve a feliratot: "a terrorveszélyre való tekintettettel megerősítették a fontos üzemek őrzését". Szerencsés módon a tank ágyúja pont a finomító fele nézett. Anikó mondta, hogy jó, hogy a gyerekek elunták a hideget és kivonultak a fotóból, de igazából akkor se jöttünk volna zavarba: "a terrorveszélyre való tekintettel a fiatalabb korosztályokat is mozgósították".

Visszacsoszogtunk a Hétormú házhoz, amiről a 19. században írtak egy híres regényt is, és befizettük a belépőt. Pont indult egy túra, csatlakoztunk. Kiragasztottak ránk egy matricát, miszerint a 12:30-as túra résztvevői vagyunk. Hát, azok voltunk.

Az idvez állandóan darált, de legalább ő is korhűbe volt öltözve. Megmutatta a konyhát, a tűzhelyet, az edényeket, majd egy keskeny lépcsőn felkanyarogtunk a padlásszobába. Annyira keskeny volt a lépcső, hogy Anikó alig fért el. Rólam, meg a hátizsákról akkor inkább ne is beszéljünk. A gyerekszobában egy értelmes résztvevő (ezeknek belső imperatívuszuk mindig azt diktálja, hogy kérdezzenek valamit) azt kérdezte, miért ilyen kicsi a gyerekszoba. Ez egy olyan házban, amiben van négy szoba, amiből az egyik a társalgó, a másik az ebédlő, a harmadik a konyha, szerintem meglehetősen bugyuta kérdés. Innen egy még keskenyebb lépcső a cselédlakásba vitt, ki a padlástérbe. Innen egy hasonló lépcsőn letekeregtünk a földszintre (úgy tűnik, az összes lépcsőt - és a házat magát is - a kéményre tekerték fel).

A csoportban volt két olasz csajszi is, ugyanazon a HÉV-en jöttünk, amikor a kötelező bájcsevely során az idvez megkérdezte, honnan valók vagyunk, mondjuk Magyarország illetve Olaszország, nem volt semmiféle reakció, valószínűleg Európát kellett volna mondanunk.

Plussz hat dollárért meg megnézhettük volna Hawthorne szülőházát is, de ettől eltekintettünk, inkább befizettünk a nemzeti parkba, ahol megnéztük a város (és az ország) egyik legöregebb házat, ami úgy is nézett ki, mert nem újították fel. Nem is restaurálták, még a 60-as évekbeli torülközőtartó is megmaradt a régészek által helyrepofozott konyhában. A ház úgy nézett ki, mint ami mindjárt összedől, ráadásul, mint kiderült egyes részeit egy válás alkalmával a férj elvitte magával (két szobát neki ítélt a bíróság, azt ő kerekekre tetette és elvitette egy másik utcába). Az igazi szépség ezután jött: egy gazdag polgárházat néztünk meg, ami jobban nézett ki, mint a tízpénzes, és ez is igazi labirintus volt. A csoportban volt meg egy amerikai család. Ők a megfelelő pillanatokban csodálkozó hangokat illetve elismerő csettintéseket hallattak. Itt a minket kísérő parkőr igazi 'profi' idvez volt. Nagyon tetszett ahogy előadta a dolgokat, mégha egy részüket nem is értettem. Errefele is volt pár boszi-múzeum, de ezeket se néztük meg.

Annyira elszaladt az idő, hogy le is késtük a 3 órás HÉV-et, a következő pedig háromnegyed hatkor ment, elmentünk megnézni a helyi 18. századi Rózsadombot, ami egy sík utca, itt némelyik ház tetején terasz van, hogy a feleség nézhesse, mikor tér meg férje a tengerről (egyesek szerint annyi hajója volt Salemnek, hogy tájékozatlanabb emberek idegen kikötőkben azt kérdezgették, milyen ORSZÁG ez?) Ehhez képest egy könyv fülszövege az ekkori Salemről mint kis nyugodt halászfaluról beszélt, de tapasztalataim szerint a kis halászfalvakban ilyen palotamonstrumok ritkán emelkednek, mint eme utcácskában. Közben egyre hidegebb lett a szél, és egyre jobban fáztunk, elmentünk hát a könyvesboltba, ahol minden 30%-kal volt olcsóbb és a könyveket a padlótól 2 m magasság fölé tornyoztak, a könyvek pedig, önsúlyuk folytán befele dőltek. Nyomasztó látvány volt. Hátizsákkal nem is tudtam benn mozogni. Viszont hely se volt, ahova le lehetett volna tenni a cuccot. A tulaj egy 2 méteres, kövér fazon volt, ahogy ment, rezegtek a könyvek. Amikor vettünk valamit, rájöttünk, hogy a pénztárnál csak élére fordítva tudjuk neki odaadni a könyvet, mert másként nem fért volna át...

Mivel meg mindig sok időnk volt, elmentünk egy Donutsba, ahol - mint múltkor Concordban - szintén benn volt a rendőr és édes nyavajákat vett. Itt elütöttük az időt a vonat indulásáig, majd kimentünk a hidegbe.

Itthon Anikó összeütött egy nagyon finom ebédet. Először tamáskodtam a hálaadó pulyka ilyen újbóli felhasználását illetően, illetve kifejeztem aggályaimat a boltban, vásárláskor, hogy NEM vagyok nyúl, de tényleg nagyon-nagyon finom lett.

A kirándulás utáni napon elmentünk az egyetemi moziba. Ez az egyik nagyelőadóban van, jóval olcsóbb, mint a rendes mozi és mindig jó a hangulat. Reggel elkezdtünk dolgozni és nem hagytuk abba fél egyig, amikor elkezdtünk ebédet készíteni. Volt a hűtőben két kiscsirke, őket tömtük meg almával, fűszernövényekkel, majd csináltunk hozzájuk krumplipürét. Jon is csatlakozott, bár tegnap nagyon rosszul volt, a folyosóról csak rohanó lépteket, fürdőszobaajtó-csapódást és robbanásokat lehetett hallani. Amíg mi a Harry Pottert néztük, addig ő ült a WC-ben és nem mert visszamenni a szobájába. Még aludt is ott egy kicsit két rosszullét között.

Az ebédhez Jon is hozzájárult, kitett az asztalra előételnek egy kis sonkát, amit sajttal. ezt olivaolajas kenyérrel fogyasztottuk, majd jött a csibe, salátával (ezt is lehet csomagolva venni - helyesebben csak így lehet venni) és ebéd utam egy kuglófot.

A film, amit a filmklubban megnéztünk igen-igen érdekes volt. Nem volt benne sok szöveg, inkább a fegyverek beszéltek. Meg jó, hogy ide csak három dollár fejenként a belepő. Szóval, senkinek se ajánlanám, kiváltképpen füldugó nélkül nem. Úgy is fülsüketítő volt, hogy az egyetem nagyelőadójának nem olyan a hangosító-berendezése, mint egy multiplexnek. (Anikó szerint a hang itt térhatású. én nem vettem észre, sötétben nagyon rossz a térlátásom.) Az a film légyege, hogy egy kopasz böszme ember, aki egy szőrös bundát hord, alatta meg egy pólót, mindent meg tud oldani. De a szíve arany.

A filmklubban nemcsak a mozi sokszor mellékes, az igazi a hangulat. Több éve (évtizede?), a film kezdetekor a nézőtér kórusban üvölti a mindig ismétlődő kiírásokat és a jövő heti programot. a film elején mindenkit figyelmeztetnek, hogy kapcsolja ki elektromos kütyüjeit, telefonját, lézerceruzáját. És ne dohányozzanak.

A napokban Anikó elhatározta, hogy vesz egy új laptopot. A vásárláshoz elkezdte nézni a kínálatot, persze interneten. Időnként, amíg órán volt, én töltögettem le az adatokat a különféle gépekről és akciókról.

Interneten nagyon sokan és nyugodtan vásárolnak. A legtöbb karácsonyi ajándékot mi így vettük meg: Anikó kinézte a terméket, megvizsgálta, aztán bankkártyával kifizette. A laptopot is így vette meg. Igazából mindent lehet venni interneten, még ételt is, amit házhoz is szállítanak. Nagyon sok mindent ráadásul olcsóbban lehet megvenni, mint boltban.

Anikó sokat válogatott, mert nagy különbségek voltak a nagyjából egyforma kategóriájú gépek között. Az alapkövetelmény az volt, hogy legyen benne CD-író, DVD és nagy legyen a képernyője. És legyen benne kislemez, és legyen 4 kilónál könnyebb. Volt olyan cég, ahol 200 vagy 100 pénzt visszaadnak vásárlás után, mások ígértek tartalék akkut, mások ingyen kiszállítják, stb.

Mivel a laptopban nem volt Word, vettünk egy diák kiadású Windows Workot a majdani laptopba. Ezt már boltban, a Microcenterben vettük. Persze fizetéskor Anikó ekkor is kártyát használt. Általában 20 dollár felett mindenki kártyával fizet. Ha nem, nagyon megnézik az embert, honnan is jöhetett. A program Student kiadás volt, ezért a csomagon szereplő ár szerint 170 pénzbe került, fura mód, amikor számlázták a pénztárnál, csak 130-at ütöttek be. A diák-csomag pici és a CD-ket nehéz kivenni, valószínűleg van a tartóban egy-egy mini Bill, aki rángatja vissza a lemezeket. A kártyás fizetéskor az tetszik, hogy lehet a boltokban pénzt is felvenni. Megkérdik, akarunk-e kp-t vissza, ha igen, mondjuk, mennyit és leveszik a kártyáról, viszont nincs díj a készpénzfelvétel miatt.

A laptopot, amit az egyik csomagküldő szállít ki, nyomon lehet követni és így lehet látni, merre jár. Természetesen ezt a többi kiküldött csomaggal is meg lehet csinálni. A csomagok küldésének, a katalógusáruházaknak itt komoly hagyományai vannak és működnek is. Pár nappal a vásárlás után meg is jött a ketyere. Jó nagy volt a doboz. Maga a ketyere nem kicsi - mivel a képernyője iszonyú nagy, igazából ez egy tévé. Annyira tévé, hogy este egy filmet is megnéztünk rajta. Mivel lelkiismeretesen feltettük a programokat, amiket a használati utasításban előírtak, most van rajta 2-3 DVD lejátszó...

Otthon szépen feltettük a programokat, de a Microsoft termékekkel vártunk a tanszékig. Az egyetemen kiépítettek egy drót nélküli internetet: csak be kell dugni egy kártyát a gépbe és lehet interntezni.

Az ebédre a pulyka helyett készített krumplifőzelékkel több gond volt: nem volt zsír. Jon még pulykázott, de mi kezdtük unni a banánt, azaz a pulykát. Helyesebben vettünk valamit, ami a kinyitás után egy gyanús, kézkrém állagú masszának bizonyult. E masszát pedig alig lehetett levakarni a fakanálról. A használati utasítás szerint ezt össze kellett keverni vízzel, sajnos megtettük, ezért a hús (ami tényleg porhanyósra sült) egy 'levesben' úszott. Érdekes volt és finom. A krumplifőzelék maga jó lett, csak mivel kinn hagytuk estére, és még pár napra, ki kellett dobni. Kidobás közben a fürdőszobában, ahogy megmozdult a párnapos főzelék, felszabadultak a benne megbúvó illatanyagok, melyek olyan erővel támadtak rám, hogy beleejtettem a fazekat a csészébe. Aztán lehetett takarítani a fürdőszobát is.

A babérlevél vásárlása volt aranyos, három levelet vettünk, és ezt helyeztük bele a kikészített zacskóba, amihez adtak lezáró drótot is, el ne vesszen a babérunk. A pénztárnál 'lemérték' és mondták mennyi (16 cent).

Ebéd után elmentünk vásárolni, vettünk laptoptartót, mivel a régi laptop táskája kicsi. Az új gép sokkal könnyebb, mint Anikó másik laptopja (4 kg) viszont, mivel 15" a képernyője, nagyobb. Tényleg, akkora, mint egy monitor és nagyon jó minőségű. Minden irányból tökéletesen látni.

A laptoptáska le volt árazva, eredeti áron a táska 74 dollár lett volna, csak most akció volt. (Eredetileg hátizsákká átlakíthatót vettünk volna, de ennek az akciónak nem lehetett ellenállni.) Vettünk lakatot is, mert hát itt is lopnak, ezért a laptopokat lelakatolják. Az oldalukra be lehet akasztani egy kis horgot erre jön rá a lakat. A lakat pedig egy drótban folytatódik amit valami nem mozdítható köré tekernek, egy asztal köré, aztán a drót végi hurkot bedugják a lakatba. Így ott lehet hagyni nyugodtan, legfeljebb elviszik az asztalt is. A legtöbb irodai, egyetemi asztalon ezért van lyuk, hogy az ember oda bedugja a drótját.

Volt olyan lakatkészlet is, amihez ragasztót is adtak, nem tudom, mit kell ilyenkor leragasztani. A csomag neve mindenesetre kifejező volt: Bulldog. Több méter kábel volt benne és több lakat.

Egy McDondald's-ban láttuk, hogy egy férfi odaláncolta az asztalhoz a ketyerét és elment pisilni. Végül is praktikus. Ebben az a vicces, hogy mert laptopnak lesz, ezeket a vacakokat (fémdrót, lakat) csillagászati áron adják, amit vettünk, az egy egyszerűbb izé volt és így került 29 dollárba. Voltak 70 dolláros csodák is, távkapcsolóval, számzárral, anyámtyúkjával. Az is igaz, ha valaki egy komoly gépet vesz, aminek ára 2500 dollár felett van, gondolom, félti, hogy ellopják. Bár ezek a lakatok inkább elijesztik a tolvajt, egy kisebb baltával minden bútoron nyitható rés.

A Mikrocenterben, ahol kezdünk törzsvevők lenni, láttam uti-egeret. Ez akkora hosszra, mint a mutató ujjam, és háromszor szélesebb nála. Voltak gombnélküli egerek is. Az előbbieket utazás közben használják a laptopokhoz, mert az érintőpadok hosszú távon annyira nem kényelmesek.

Anikó irodájában felszereltük a lakatot, olyan ügyesen lelakatoltam a gépet, hogy ezzel egyúttal Anikó fiókját is sikerült megvédenem - bezárnom. Majd délután átrendezzük az asztalt, hogy hozzá lehessen férni a fiókhoz.

Fő szórakozásunk a gépbe vett programok regisztrálása. Ez úgy történik, hogy el kell küldeni a kódját a szoftveres cégnek interneten. Ha nem, a program 40 nap után csökkentett üzemmódban működik, ha továbbra se regisztrál, akkor bizonyos idő múltan végképp kikapcsol. Diákoknak sok mindent olcsóbban adnak, csak kérik a diákigazolványt.

Egy időre otthagytuk a gépet, hogy vásároljunk egy keveset, mert otthon elfogyott a gyümölcs. Az áruházban csak két paprikát vettünk, azt viszont a gyorskasszánál, ahol az ember max. 15 cikkig vásárolhat. Az az érdekessége, hogy nincs eladó, nekünk kell mindent csinálni, még fizetni is. A gép először üdvözölt, le kellett húzni a kedvezményért a kedvezménykártyát, utána beírni a termék számát (akkor, amikor nincs vonalkód, például a zöldségeknél) utána lemerte a paprikát és megmondta, mennyi, majd lehetett választani, készpénzes vagy kártyás fizetés között. Nagyon érdekes volt, csak nekünk tovább tartott, mintha lett volna eladó, igaz, ha hosszú a sor és csak tejet vesz az ember, ez igen gyors.

A bevásárlás után elmentünk a sci-fi estre. A mozimaraton érdekes volt. A maraton hagyománya csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy működik, hogy fejenként 6 dollárt kell fizetni, ezért este hattól reggelig lehet filmet nézni. Mindenki annyi filmet néz, amennyit akar (bír). Nagyon kellemes volt. A nagyfilmek között fertály órás kisfilmeket adnak, köztük pedig 15-30 percesek a szünet vannak, az emberek rendelhetnek telefonon pizzát, vagy ehetnek valamit a büfében, ami egész olcsó. Mi reggel háromig bírtuk, aztán hazacsoszogtunk. Már metró se járt. Anikó hazafele gesztikulálva magyarázott valamit, mire két taxi is megállt, hátha leintette őket. Pedig csak gesztikulált.

Sokan kispárnával érkeztek, mások pizsamában ülték végig az előadásokat, mások komplett vacsorával érkeztek. Mivel a közeljövőben egy egyetemi csoport előadja a Csillagok háborúját musicalban (???) páran alufólia lézerkardokkal érkeztek, amivel emelték az est fényét. Pár emberen pedig a Gyűrűk Urát idéző tünde-köpönyeg volt. Ez mostanában itt divat. Orkot még nem láttunk, de abból is lehet pár darab, mert sok helyütt lehet Uruk-hai-ork arcfestő készletet kapni. Persze ha valamelyik rokonom, gyerekem ilyesmire vágyna, akkor őt szerintem pszichológushoz kellene vinni.

A moziba menet láttunk egy csomó tűzoltóautót. Tűzoltóautókban a kinyújtható rész kosarában is utazott tűzoltó, hogy gyorsabban tudjon nem tudom mit csinálni. Otthon elfogyott a limonádénk. A limonádét Paul Newman reklámozza. Egész jó volt. Egy nagyon-nagy dobozzal vettünk. Csak egy kicsit édes, mint itt majdnem minden. Ebédre sültcsirkét csináltunk almával. Most enyhén kudarcos volt, mert a rizst én sóztam el, Anikó meg a csirkét borsozta túl, úgyhogy most állandóan iszunk. Finom volt, csak kicsit borsos. Ráadásul a rizs hántolatlan volt, amitől szinte lehetetlen volt puhára főzni - legalábbis nem sikerült egy óra alatt és kellemesen ropogott, de nem a sótól. Anikó meg elintézi a kiadói dolgait, aztán megyünk könyvtárba, majd nagybevásárlásra.

Néha az az érzésem, hogy szemünkben egy ország civilizáltságának fokmérője, hogy lehet-e ott tejfölt kapni. Amerikában tejföl is van, minden boltban lehet valami hasonlót kapni. Kicsit talán kevésbé savanykás, mint az otthoni, de ugyanaz. Igazából itt minden van, meg zsír is, csak azt nehezebb megtalálni. MÁJASHURKÁT is láttam az abcben. Röfihúst is vettünk, mivel a röfi az nem gyakran vett termék, ezért le volt árazva, három szelet áráért adtak négyet.

Igazából az a nehéz - legalábbis ilyet meg nem láttam - , hogy pultnál kérjek húst. Hentesüzletet Bostonban nem nagyon láttam (pontosabban nem láttam). A hűtőpultokban ott a csomagolt hús és azt veszik az emberek. A felvágottal ugyanez a helyzet. Az abc áruházakban a zöldséget nem én mérem le és teszem rá a papirkát, hanem csak beteszem zacskóba és a kasszánál a pult, azaz a szalag a mérleg, a kasszírnő leméri, beüti a kódját és kész (persze mérlegek is vannak, ha a t. vevő le akarná mérni az árut előre). A halpult emlékeztet kicsit az otthoni hentesre, az egyikben még egy "hentes-forma" "halast" is láttunk, aki lelkesen trancsírozott egy halat, de ez nem volt jellemző. A halakat egyben, szeletben, mindenféleképpen árulják. Végre valami ismerős volt.

Néha kicsit nyomasztó a választék. Mindenből ezer féle van, vagy több. Egyszer reszelt sajtot akartunk venni, és kénytelen voltam szembesülni a hűtőpultban felhalmozódó számtalan reszelt-sajttal és hirtelen nem tudtam, melyiket vegyem, végül a legolcsóbb mellett döntöttem. Azt hiszem, a helybeliek ugyanígy vásárolnak.

Itt gyönyörűen hullik a hó. Tegnap este óta havazik és már meglehetősen nagy a hó. Amikor reggel kiléptem a konyhába, egy behavazott galamb kucorgott az erkély korlátján, de aztán megijedt és elrepült. Egyébként minden rendben. Tegnap, ahogy (már-már embertelen órában) elhagytuk a tanszéket, megállt egy busz a megállóban és egy mikulás-ruhába öltözött ember vezette.

Anikó utolsó órája pizzázással volt egybekötve és lehozott nekem a szobájába egy adagot. Másnap korán reggelre jöttünk egyetemre, Anikó az utolsó óra alkalmából osztályának vett a Donutsban édessüteményt. Általában itt reggelire az emberek édessüteményt esznek tejeskávéval, vagy esetleg müzlit. A diákoknak fejenként egy Donutsot vettünk, összesen 15 darabot. Nos, a boltban rosszul értették és először 50-et akartak adni, de aztán szerencsére nem tették.

Délután, amikor mentünk vásárolni, éreztük, beköszöntött az igazi, kemény tél. A Charles-folyó, ami felett a metró megy a központ fele, kezd befagyni. A folyó a hídnál nagyon széles és nem túl mély. Itt jórészt befagyott és a kacsák a jégen totyognak. A belvárosban először vásároltunk egy csomó ajándékot karácsonyra. Hatalmas tömeg volt, mindenki ajándékokat vesz, a boltok úgy néznek ki, mint a csataterek, vagy mintha filmeket forgattak volna bennük, a földön melltartók, kombinék, stb. Persze mi is az árleszállításon kezdtük. Ilyen mindenütt van és egész jól lehet vásárolni. Megleptem magam egy izével, ami átmenet a kabát és a pullóver között, nagyon vékony, viszont nagyon meleg.

A belvárosban ebédeltünk egy thai étteremben, igazából nem tudjuk mit, de finom volt. Egyedül az én fogásom volt felismerhető: mézes csirke. A másik finom volt de végképp nem tudjuk, miből készült, először azt hittük, véres nyers hús, de nem az volt. Legalábbis ízre.

Hazafele vettünk málnát. Épp akció volt, az írták, két doboz málna egy dollár. Megvettük, és kiderült, hogy ez így ebben a formában nem igaz: már három doboz málna volt egy dollár. (Érdemes lenne pár tonna málnát hazavinni, csak attól félek, Ferihegyre már csak pár hektoliter szörp érkezne.) Otthon persze mindenki jelenlevőt megkínáltunk gyümölccsel, annyi volt. Igaz, nem voltak annyira sokan. Elena megint Kaliforniában, Shogo a tanszéken, csak Jon volt málnaevő pozícióban, csak épp (megint? mindig?) rossz volt a gyomra. Marcelót idén még nem láttam. Ő általában feleségével él Providence környékén és jó esetben hetente egyszer bukkan fel.

A csirkék kulináris sikerén felbuzdulva további gasztronómiai akciókat terveztük. (Jobb, mint vásárolni.) Vettünk kész (??) palacsinta tésztát, amit csak össze kellett habarni és vizet kellett hozzátenni. Meg kökényt, mert kökényes palacsintának szántuk. Kökényes palacsinta lett volna. Szeretett volna lenni. Viszont pár dolgot kihagytunk a számításból. Egyfelől, hogy ez a palacsinta vastagabb, mint a miénk és kisebb az alapterülete. (Ha egyszer nincs benne a használati utasításban...) Amúgy se volt otthon kisfelületű palacsinta sütésére alkalmas sütő. A kökényt pedig nem turmixoltuk össze. Ezért a kökény kikandikált a magyarosan vékony és kiterjedt palacsintából. Ez a sütésnek nem kedvezett. Emellett e tészta másként sült (égett) mint az otthoni, ezért az első darab majdnem bekapcsolta tűzjelzőt. A második egész jól sikerült. A harmadik direkt ment a szemetesbe (csak előbb vizet öntöttünk rá, hogy az izzó szén át ne rágja magát a zsákon). A negyedik fogyasztható volt, az ötödik követte kistestvérét, a hatodik, hetedik szép lett. Aztán elfogyott a massza, pedig a papíron 14 adagnyit ígértek (mert az itteni palacsinta... de ezt már tudjuk). Én két palacsinta elégetése után inkább a nagy számban fogyó tepsik mosogatásának szenteltem magam, a szép példányok Anikó ügyességet dicsérték. A palacsintákat tipikus amerikai juharsziruppal fogyasztottuk. Meg is állapítottuk:

Íz: 5
Kinézet: 1

Miután kihevertük a palacsintát, reggel metróval mentünk a MIT-re, hogy Anikónak legyen ideje levelezni. Ez rossz ötlet volt, mert a metróban az másik irányba menő sínt javították. Ott dolgoztak a FŐKEFE utcaseprőinek ruhájába öltözött népek és csinálták a sínt. Hegesztettek, meg kalapáltak. Ettől lassan jártak a metrók. (Anikó mesélte, hogy az alagutakban áll egy figyelőember, aki nézi, jön-e a metró és külön értesíti a munkásokat, hogy jön a metró. Tehát, a figyelőember tavaly elbambult és elütötte a metró.) Úgy 10 percet vártunk a peronon, aztán érkezett meg a szerelvény. Jóval tovább tartott az út, mint gyalog.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom