A pulykagyilkosság napja után moziba akartunk menni. Persze az új napot is evéssel kezdtük, utána Anikó interneten kinézte a mozikat. Először egy külvárosiba mentünk volna, mert az nem 10 dollárba került fejkenként, hanem 8-ba, de nagyon messze volt és rengeteget kellett volna gyalogolni. Ezért is vesz Anikó sok DVD-t, mert egy használt DVD alig drágább, mint egy mozijegy. Bementünk a belvárosba. Egy baleset miatt állt a metró - így pont arra értünk oda, hogy a 6.15-ös előadásra minden jegy elkelt. A mozi egy 15 termes multiplex volt a Ritz szálló épületével egybeépülve. Így a későbbire vettünk jegyet, a 7.30-asra. Amíg elkezdődött a film sétálgattunk, akkor szerelték fel a bostoni karácsonyfát az egyik nagyáruházra, ami itt egy nagy-nagy esemény. A sétálóutcák is kezdenek karácsonyra öltözni, és egy csomó bolt meghosszabbította a nyitvatartását, hogy az emberek vásároljanak és ezzel is támogassák a hazájukat és a kínaiakat.

Megnéztük a lemez-CD-DVD boltot, ahol Anikó gyakran vásárol és rengeteg magyar nép-cigány zenét találtunk. (Meg szerbet, szlovákot stb.) Még Vijusics együttes is volt, magyar kiadásban, de jól elhelyezve a délszláv népzene fakkban. Itt elbámészkodtunk, aztán visszacsoszogtunk a moziba, ahol a helyiekkel ellentétben nem vettünk 5 literes edénybe pattogatott kukoricát (normál adag), hanem Anikó rendelt valami csirkeszendvicset krumplival, ami különlegesség lehetett, ugyanis mondták, hogy a SZEMÉLYZET feliratú ajtónál várjunk és ha kiírják a számunkat a digitális kijelzőre, akkor jön majd egy ember és ideadja a szendvicset. És tényleg. Ezalatt viszont jól megtelt a mozi és csak elől volt hely. A Harry Pottert néztük meg, nem volt rossz, de mert fel óra reklámot csatoltak a filmhez, ami önmagában se volt rövid, fel tizenegyre keveredtünk ki a moziból. Ezért aztán otthon nagyot aludtunk.

A film 160 perces volt - úgy látszik, ma már ez egy normális film, talán azért, hogy legyen idő közben öt liter NORMÁL pattogatott kukoricát megenni. Reggel viszont korán keltünk és úgy nézett ki, igazat mondott a meteorológus: havazott. Ezért nem kirándultunk, hanem elmentünk megnézni Massachussets állam székhelyét. Bemetróztunk a hósesésben a központba és láttuk, hogy az épület hétvégente zárva van, hétköznap viszont félóránként vannak látogatások (ingyen). Ez utóbbi nagy szó, mert itt mindenért fizetni kell.

Ahogy átvágtunk az épület előtti parkon, megrohantak minket a mókusok és kaját kunyeráltak. Ez Anikót annyira meghatotta, hogy vettünk perecet. A mókusok ugyan annyira nem szerették, de nagyon gyűltek rá, két lábra állva pitiztek, én fotóztam. Míg egy különösen szemtelen egyed egyszerre elkezdett felmászni a lábamon, majd a kabátomon, valószínűleg azt hive, hogy mogyoróból vagyok. Amikor rájött, hogy mégsem, akkor sértődötten elvonult.

Az ünnepek után egy időre beköszöntött a rossz idő is. Esett. Az idővel eddig novemberben mindig szerencsém volt, New Englandben az őszt tartják az év legszebb időszakának. Tényleg, még november utolsó heteiben is káprázatos színeket láttunk az erdőkben, parkokban. Most viszont megváltozott az idő, szakadt az eső. Ezért nem gyalog mentünk az egyetemre. Az egyetemre kis sétával, mintegy tizenöt perc alatt lehet eljutni, metróval viszont csak egy megálló.

Mivel el is aludtunk, Anikó rohant a tanszékre, én pedig az esőben elbaktattam levelezni. Közben egy ajtónál magam elé engedtem egy ázott verébre emlékeztető lányt, hogy jusson be az épületbe, mivel ernyője se volt és szakadt az eső. Erre a csaj magyarul:

– Köszi szépen.

Utóbb jöttem rá, miért lehet, bizonyos detektív-képességel észre venni, hogy magyar vagyok: olyan póló volt rajtam, amin egy EU zászló és a MEGOLDÁS szó szerepel. Magyarul. Tehát alapfokú logikai képességel kikövetkeztethető, hogy esetleg van valami közöm a Kárpát-medencéhez.

Estére kiderült az ég, úgyhogy hazafele sétáltunk. Meg bevásároltunk. Nekem kicsit furcsák ezek a nagyáruházak, főleg úgy, hogy mindenből annyi féle van. Este a Star-marketben voltunk, ami egy közepes áruház. Minden pénztárnál valamiért három ember dolgozik. Az egyik a pénztáros, a másik kettő csomagolja a megvásárolt termékeket. Tisztára, mint a szocializmus. Vettünk szendvicsnek való kenyeret, meg pirítani való kenyeret, zöldséget, gyümölcslét.

Sokszor csomagolóként fogyatékosok dolgoznak, amiért az áruház adókedvezményt kap. Néha a szellemi fogyatékosok leteremtik a vásárlót, miért vett annyi mindent... Ebből is látszik, hogy nem is annyira fogyatékosok. Az is igaz, hogy az élelmiszereken általában nincs adó. Elvileg a luxuscikkeken van, de olyat még nem sikerült venni. Az egyik nap lazacot vettünk, de az se bizonyult luxuscikknel. Jó érzés volt végignézni a fél méteres számlán, aminek végösszege 60 dollár körül volt, legalul pedig szerepelt az adó: 0.0.

Karácsony jegyében elmentünk könyveket nézni és csavarogni a belvárosba. Bostonban, a legtöbb amerikai nagyvárossal ellentétben az a jó, hogy olyan, mint egy európai város. Van központja, ahol lehet sétálni. vannak drága bevásárló utcák, sétálóutcák, patinás épületek, amelyek eklektikus stílusa még Budapestet is felidézheti. Boston magától nőtt, nem tervezték, ezért vannak girbe-gurba utcái, váratlan terei, hatalmas parkjai. Ezen túl persze kezdődnek a végtelen kül-, alvó- és kertvárosok. Itt viszont sokszor ezek is "régi" települések. Boston mint város, helyi viszonylatban réginek számít, vannak álló 400 éves épületei is. (Más kérdés, hogy egy álló 400 éves ház Budapesten se olyan gyakori.)

Általában az itteni nagyvárosok mások, mint az európaiak. A "városközpont" nem más, mint az adminisztráció és az üzleti élet központja. Az emberek nem vásárolnak itt és nem mennek oda csak úgy, szórakozásból. Vásárolni ott vannak a nagy bevásárlóközpontok, kis boltok vagy az internet. Elég megnézi a Panoráma útikönyv (autentikus forrás) végén lévő várostérképeket, egy-két kivételtől eltekintve minden város alapja egy négyzetháló. Európában sokáig egy város körkörösen nőtt a régi városfalakon, folyóágyakon túlnyúlva (Kiskörút, Nagykörút). aztán a 19. században másként kezdték őket bővíteni, ahogy Amerikában is, négyzethálós utcákkal (Budapestnél maradva az Újlipótváros ilyen). Amerikából, pár kivételtől eltekintve, a körkörös szakasz hiányzik. New York is hasonló, itt is van egy pici "európai szerkezetű" mag Manhattannek a város legfontosabb negyedének a déli részén, itt régi utcácskákra épültek rá a mai hatalmas épületek. A Wall Street is azért Wall (fal) utca, mert itt húzódott a régi városfal (mintha Pesten a Bástya utcából banki központ lett volna). Manhattan többi része egy négyzetháló, amin átlósan átvág egy út, a Broadway, ami egy régi, a városépítést megelőző szekérút.

A bostoni óvároshoz csatlakoznak a különféle régi negyedek. Ezeket kellemesen a Freedom Trailt követve lehet bejárni. A bostoniak nagyon büszkék az amerikai függetlenség kivívásában játszott szerepükre, s az emlékhelyeket összekötötték egy piros vonallal, hogy még a legbénábbak se tévedjenek el. Mi is végigjártuk, nagyon szép, hangulatos, gázlámpás "falvakat", parkokat és iroda-negyedeket köt össze. Fel lehet menni a Bunker Hillre, ahol először csatáztak az angolokkal (egymásra lőttek). Az útvonal végén egy telepes ház kiásott alapjait is meg lehet nézni, be lehet menni egy helyreállított korabeli hajóba és, ha az ember akarja, akkor az eredeti hajó másolatáról környezetbarát teát is szórhat a tengerbe.

Az "ösvény" érinti az olasz negyedet is. Ez is jó hely, tényleg olaszul beszélnek (mint a kínaiban kínaiul), sziciliai bácsik állnak a sarkon és szidják olaszul a fiatalokat. Ugyanúgy, ahogy a Magazin utcában az ortodox templom előtt nénikék szoktak görögül perlekedni. Még azt az éttermet is láttuk, ahova a Kennedy-klán tagjai járnak. Egy előétel 40-50 pénztől indult. Inkább nem ettünk itt.

Elsétáltunk egy antikváriumba, ahol az olcsó 1-5 dolláros könyveket egy udvarban árusítják, a drágábbakat pedig benn, az épületben, ami három emeletes. Rengeteg könyvet néztünk, amikor eluntuk, elindultunk a Szépművészeti Múzeumba. Metróval mentünk (a világ 4 vonala). Ezt nem metrónak hívják, hanem streetcarnak és teljesen olyan, mint nálunk egy villamos, ugyanúgy csörömpöl is, pont, mint a 49-es, csak zöld. A "Vágy villamosa" is streetcar . A föld alatt a metró B, C, D, E vonalra ágazik szét mindkét irányba. Egyes megállókban az embernek a metró sínjén kell átmennie a csatlakozáshoz. (Akárcsak a kisföldalatti, ez is fentről szedi az áramot.)

A múzeumba Anikó ingyen ment be, nekem 15 dollár volt a beugró, de mivel a múzeum nagy, még egyszer vissza lehet menni. Déltől voltunk benn 5-ig, egy kávét ittunk közben, de aztán nagyon elfáradtunk, rengeteg jó festményük van, csak, mivel adományozónként csoportosítják a képeket, kicsit össze-vissza a dolog. Volt pár tucat Monet, Degas, pár klasszikus, egy komplett katalán kápolna a 13. századból, stb. Ami nagyon tetszett, az a bútorkiállítás volt, meg lehetett nézni pl. egy 1800-as évek eleji komplett lakást belülről. Volt egy fura állvány, amit a fej mellé kellett állítani a kandallónál, hogy az embernek ne legyen nagyon melege a közvetlen tűztől...

A kávézás közben még szívdobogást is kaptunk, mert itt nem amerikai, híg, literes kávét szolgáltak fel, hanem olaszos presszókávét francia eleganciával, rendkívüli árakon, a két kávéból olcsóbb helyen egy ember szerényen ebédelhetett volna. És méregerős volt.

A múzeumi boltban éppen leárazás volt, 50%-os kedvezménnyel kínálták könyveket, de mivel így is 40 pénz volt darabjuk, inkább nem vásároltunk.

Gyalog indultunk vissza, átsétálva egy nagy parkon, amit enyhe túlzással "Smaragd nyakláncnak" neveznek, majd a lakótelepeken. Az ötlet jó volt, csak a végén merül fel egy probléma, pont, amikor már láttuk a MIT tornyait: köztünk és a híd között volt egy autópálya, amit kicsit nehéz volt megkerülni, vissza kellett egy keveset gyalogolni, aztán lehetett átmenni a másik oldalra.

A Harvard Bridge nevű híd most végtelenül hosszúnak tűnt: erősen fújt a szél, viszont gyönyörű idő lett, délután már sütött a nap, most pedig csillagos volt az ég. (Hogy a dolgok bonyolultabbak legyenek, a Harvard bridge nem a Harvard egyetem mellett van.) Azt hittük, megfagyunk, amire a végére érünk. A híd nem is annyira hosszú. Külön érdekessége, hogy egyszer, 1958-ban rendhagyó módon mérték meg a hosszát. Egy egyetemista, akit Smootnak, pontosabban ifjabb Oliver Smoot-nak hívtak, a Lambda Pszi Alfa testvériség egy buliján tagjelöltként enyhén merevrészegre itta magát és ezután társai lemérték vele a hidat. Hosszában mérték, fogták, letették, bejelölték a hosszát (öt láb, hét inch), majd arrább tették és ismét jelöltek. A jelöléseket évente, hagyománytiszteletből felújítják. A híd végén meg lehet tudni, hogy a Harvard bridge 364 Smoot és egy fül hosszú.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom