Vacsora után az amerikaiak kedvenc hétvégi szórakozásának hódoltunk: felhoztuk a már három napja a postaláda mellett heverő Boston Globe-ot és kivettük belőle a fél kilós hirdetési mellékletet és néztük, mi, hol akciós. Hasonlót már tettünk szerdán is, és akkor elmentünk mindenfélét venni a központba, ahol tőlünk szó nélkül elfogadták a Metró újságból kivágott 20%-os árengedményre jogosító kupont, miközben a másik pultnál vásárló fickótól nem. Vicces módon, a mi eladónk, aki kisfőnök lehetett elmagyarázta a másik férfinek, miért NEM tudja tőle elfogadni a kupont (amit fél perccel KÉSŐBB tőlünk szó nélkül elfogadott). A vásárlás előtt meg fotóztunk egy kicsit a város közepén levő parkban, néztük a havat, ill. a mókusokat, akik nem igen bújtak elő a hidegre való tekintettel.

Anikóval nagyon meglepődtünk, hogy itt Hálaadáskor mindenki lelép, senki se tart órát, illetve ha megtartanak valamit, az előadó szól, hogy az óra meg lesz tartva, de ő nem lesz ott. Csak úgy, a miheztartás végett. 2001-ben ezért majdnem éhen haltunk, mert Hálaadáskor sétáltunk Boston belvárosában, és megéheztünk, de semmi se volt nyitva, hosszas keresés után korgó gyomorral találtunk egy pizzaárust, aki előtt hosszú sor kígyózott: hozzánk hasonlóan tájékozatlan külföldiek próbálták csillapítani éhségüket. Azért is volt meglepő, mert itt majdnem mindig nyitva vannak a boltok, vendéglők, kávézók. A nagyáruházak este 11-ig nyitva vannak, akárcsak a ruhaüzletek. Kávézót eddig alig láttunk zárva. Nem úgy Hálaadáskor. Ez olyan, mint itt a Karácsony. Mindenki haza megy, a rokonok összejönnek és pulykát esznek.

Tavaly az éhenhalás után egy másik nehézséggel is szembesültünk: süteményt kellett venni, mert akkor hivatalosak voltunk a hagyományos, hálaadási vacsorára. Az is nemzetközi volt, magyarok (mi ketten), oroszok, olaszok vették rajta részt. Mi vittük süteményt, de nem volt semmi nyitva. Hosszas keresés után találtunk egy cukrászda félét, ahol horribilis áron adtak tortát. A fickó, aki csomagolta, először a 12 szelet tortát 12 műanyag edénykébe akarta betenni, de tiltakoztunk, mert csak kettőnknek összesen csak négy karunk van. Lehet, oda polipok járnak vásárolni, nyolc karral biztos könnyebb. Utána megpróbálta beerőszakolni egy nagy edénybe a tortákat. A torta ugyebár összenyomható... Végül nagy nehezen megoldotta a feladatot, mi is mehettünk vacsorázni. Persze úgy, hogy én otthon hagytam a címet. Be kellett menni az egyetemre, telefonálni Oráéknak, hogy hol laknak, aztán vissza. Ők is éhen haltak. Ahogy egykor a telepesek, akik kitalálták a Hálaadás ünnepét. Mivel, részben az indián segítség miatt nem haltak télen éhen, ősszel a bőséges termésből megvendégelték az indiánokat is, akik mindenféle fertőző betegséget is összeszedtek a buliban. A Hálaadás Lincoln óta nemzeti ünnep az Államokban, eredetileg november utolsó csütörtökjén tartották, ma azonban már november negyedik csütörtökjére esik. Kanadában viszont októberben adnak hálát.

Idén a pulykaünnep nálunk volt. Ilyenkor minden boltban gigászi "dromedárokat" árulnak, az újságok tele vannak pulykafotókkal, egyes bio-boltok pedig "boldog" pulykákkal, akik kiválóan érezték magukat egész életükben, szabadon futkároztak és ezért sokkal többe kerülnek, mint bármilyen másik szárnyas. De milyen megnyugvás egy boldog pulykát enni!

Kedden a konyhában már nagy sürgés forgás volt. Jon lelkesen készítette a krémeket, mártásokat, édességeket. Hálaadáskor a pulyka mellett sütőtököt is esznek, meg bogyót, a baljós nevű tőzegáfonyát.

Szerdán felajánlottuk, hogy segítünk a pulyka további elkészítésében. Jon viszont már majdnem elkészült, reggel 6.30-kor felkelt, hogy a megtömött pulykát betegye a sütőbe (a madár tömetlenül 8 kg volt), ránk csak az édesburgonya hámozása jutott. Meg is hámoztuk. Meg lettem róva, miért vágom olyan apróra (ahogy a krumplit szoktam), úgyis törve lesz. De ezt nekem honnan kell tudnom? Azért volt nehéz hámozni az édesburgonyát, mert jóval nagyobb, mint a krumpli, és nehezen tudtam megtámasztani a kezem.

Kora délután jött a vendégsereg, egy japán, egy koreai és egy amerikai (olasz), aki sokat segített Jonnak a pulyka-gyártásban. Csak egy orosz hússaláta hiányzott az asztalról ahhoz, hogy komplett legyen a Rejtő-regény.

A madár ekkor már békésen feszített az asztal közepén. Gyönyörűen nézett ki. Volt hozzá édesburgonya püré (olyan, mint a krumplipüré, csak édesburgonyából készül és ezért édes, s olyan a színe, mint a sütőtöknek), húsléből készült szósz, amivel az ember a hús szárazabb részeit öntözi, húskeverék (hús, zöldség, osztriga), gomba (valami nagy gomba, amin zöldségek vannak) és egybe tálalják, majd a szokásos édesség a végen. Nagyon finom volt, de meg hetünknek is sok volt az állat (én meg nem mertem magam elengedni, mert Anikó mindent lát). Mi vittük a bor, chileit és portugált választottunk hozzá (mert viszonylag olcsók voltak), de nagy sikert arattak.

A bor megvásárlása korántsem volt könnyű feladat, mert Amerika fura ország. A törvény itt kimondja (és még gondolom, sok más helyen is), hogy kiskorúnak nem lehet szeszesitalt és dohányárut eladni. A nagykorúság itt, legalábbis szeszileg és elméletben, 21 éves korban kezdődik. Ezt mindenütt gondosan betartatják, s az alkoholtartalmú ital vásárlásakor fel kell mutatni valamit, ami igazolja a vásárló korát. Az se baj, ha a vásárló 90 éves, a szabály az szabály. Láttuk többször is, hogy az idős bácsika/nénike reszketeg kézzel mutatja fel a jogosítványát, hogy ő már elég felelős ahhoz, hogy mérgezze (?) magát. Ezen a procedurán vendéglőkben is át kell esni, jajj annak a vendéglátóipari egységnek, ahol ezt nem teszik. És jaj annak, legalábbis a hitelkártyájának, aki vendéglőben bort iszik. Nem is minden üzletben lehet szeszesitalt vagy füstölnivalót kapni. Ahol meg lehet, ott, legalábbis ebben az államban, hétvégente tilos árusítani. Ilyenkor egy nagy fekete műanyaggal letakarják a polcot. A szabályozás államonként eltérő, de általában szigorú.

A szeszt nem lehet az utcán vinni vagy inni, nehogy már valaki rossz példával járjon elől! A piát be kell burkolni egy papírzacskóba. Így a papírzacskó segít megmutatni, hogy ki is vett alkoholt. Egyes helyeken, például parkokban külön tiltják a szesz bevitelét is. Ugyanúgy, ahogy egyes helyeken vannak nuclear free zónák, úgy itt alcohol free területeket találni.

Szóval, ha valaki vett szeszt, igya otthon. Miután igazolta a nagykorúságát. Mivel személyi igazolvány nincs, az igazolás a jogosítvánnyal történik. A jogsin ugyanis rajta van a születési év. Ha valakinek esetleg nincs jogsija, igazolhatja magát útlevelével is, bár általában itt nagyságrendekkel több embernek van jogosítványa, mint ahány külföldre ment. Ha valaki megrögzötten technikai analfabéta és az egyes préri-államokban a gépjárművezetői vizsgához megkövetelt 500 métert se tudja levezetni vagy nem akar kocsiba ülni, akkor kiválthat olyan jogosítványt, amivel nem lehet autót vezetni, csak mondjuk pálinkát venni.

Az emberek persze isznak. Csak bonyolultabb hozzájutni. Ezért egyesek inkább szúrják magukat. Vagy valami ilyesmi.

Az ebéd utáni társalgás nehezen indult, a japán-koreai páros nem szólalt meg, Anikó se egy szószátyár teremtés, Jon elmélyülten nézett, Diana, az olasz pedig beszélt. Ez így kellemesen eltelt úgy 6-ig. Aztán megnéztünk egy filmet, a koreai elment, Jon telefonált egyet, amitől depressziós lett (de öngyilkos - szerencsére - nem), de mindent összevetve jó volt a pulykaevés.

Az volt a legmeglepőbb, hogy ezen a napon, amikor még a súlyosan antiszociális egyének is családi körben eszik a pulykát és veszekednek a rokonaikkal, még ekkor is találtunk pár lelkes embert az egyetemen. Igaz, az embereknek más a viszonyuk az egyetemhez, mint otthon. Az egyetem szó szerint második otthon, Shogo, az egyik japán fiú a lakásból néha ott alszik egy heverőn az irodájában, a sportpályán zuhanyozik és a szobájába rendeli a pizzát.

Shogo lakik a legkisebb szobában. Szobája egy ágyból, szekrényből és egy talpalatnyi földből áll. Ez utóbbira teszi a cipőjét, ha lefekszik. Shogo reggel korán kel, este későn fekszik. A Magazin utcába csak aludni jár. Persze, akkora szobában sok egyebet nem is lehet tenni. Állandóan a tanszéken van japán barátaival, ott van a papucsa és a Nintendója is. Reggelente bezárkózik a fürdőszobába és ott harákol. Társaságban nem illik orrot fújnia, ezért aztán minden ilyesmit reggel intéz el. Addig biztos gyűjtögeti. Aztán áll a kádban és a lakás - szerintem az utca is - visszhangzik a hörgéstől, harákolástól. Ilyen lehetett egy tüdőszanatórium. Csak halkabb. A Magazin utca lakói közül Shogót láttam a legkevesebbet, ám hallani annál többször hallottam.

Az egyetemen teljesen normális dolog este tízkor (éjfélkor, hajnalban, reggel nyolckor, akár vasárnap is) embereket találni a gépteremben, amint valamit számolnak, írnak, interneteznek. Sokszor nem azért, mert otthon, a koleszben nincs gép, internet (van), hanem a társaság kedvéért. És sokkal jobb dolog az egyetemi billentyűzetet leenni majonézzel, mint a sajátot.

Az is megszokott, hogy, egyes társaságok a tantermekben jönnek össze beszélgetni vagy valamilyen stratégiai játékot játszani. Ülnek egy asztal körül és hajnalig építik birodalmaikat. Néha már nem is könyvből játszanak, hanem laptopon. Ha megéheznek, szintén rendelnek valamit mobilon. Jön a pizzafutár és visszacsörög, hogy itt van, engedjék be. Az egyetem non-stop, de esténként diákigazolvánnyal lehet bemenni, van pár berendezés, amin le kell húzni a diákigazolvány mágnescsíkját és nyílik az ajtó. Vagy a jótét lelkek kinyitják az ajtókat. Ilyenkor a tanszékekre csak az oda tartozó diákok tudnak bejutni. 2001-ben a Harvardon Anikóval és öccsével, Előddel rakott krumplit gyártottunk. Mivel a kollégiumi szobáknak nincs konyhája, vannak közös, társalgóból, konyhából álló, jól felszerelt helyiségek, amiket el lehet kérni összejövetelek céljára. Itt az egyetlen veszélyt a fridzsiderben felhalmozódó dolgok jelentik. Mivel sok minden felejtődik bennük, az embernek néha az az érzése támad, hogy egyszercsak egy szörny fog kimászni onnan vagy legalábbis elmenekül egy paradicsom.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom