Elhatároztuk, hétvégen, ha szép az idő, elmegyünk valahova a közelbe. Egyelőre a cél, hogy bejárjuk New Englandet. New England nem egy politikai, hanem egy kulturális egység. az Egyesült Államok Észak-Keleti államainak a neve. Úgy vettem észre (és olvastam), hogy ezek az Európához legjobban hasonlító területek. Itt van legtöbb sznob és a legkevesebb spanyolajkú. Persze, aki a szemetet kiviszi, az valószínűleg itt is spanyol.

Valószínűleg, hogy elfeledjük Barna bácsit, Concordba megyünk. Ott van pár szép tó és temető. Ha nem Concordba, akkor elugrunk a közelebbi Salembe, boszorkányokat nézni, vagy, a távolabbi célpont Plymouth, ahol meg lehet tekinteni a Mayflower II-t (az eredeti Mayflower nevű hajó tönkrement, ezért építettek egy ugyanolyat, hogy legyen mit mutogatni a turistáknak), és, ha az ember befizet egy gyűjtő jegyre, akkor potom 20 dollárért még további öt múzeumba bemehet. Úgy vettem észre, abból, amit én itt össszeböngésztem, hogy minden valamire is való kikötővárosban van egy régi hajó (másolat) amibe be lehet menni.

Mivel ragyogó volt vasárnap reggel az idő, Concordba mentünk. Concord egy kisváros 25 km-re Bostontól befele. HÉV-vel (Commuter Railway ) mentünk, szerencsésen elértük a reggeli vonatot. Délelőtt megy 4 darab, aztán nagyjából ugyanennyi jön vissza. Úgy negyven perc alatt odadöcögött a jármű, ami inkább vonatnak nézett ki, mint HÉV-nek. Concordban a városközpont mellett szálltunk le (nem is volt más megálló) és először a központba mentünk, ahol megtekintettük annak a fának a helyét, ahol az első telepesek egy szerződésben 6 mérföldes körzetben mindent megvették az indiánoktól, majd a II. világháborús emlékművet (mellette volt a koreai és a vietnami, meg pár kisebb konfliktus emlékműve. Ezek már mások voltak, mint az I. világháborús, mert oda már az állítás pillanatában se lehetett több szöveget írni. Ezeknél hagytak egy csomó helyet, még további 8 háború kényelmesen elfér. (A jelenlegi katonai helyzetet tekintve, lehet, hamarosan már csak hétnek lesz hely.)

Itt állt a legtöbb templom is és a tanácsháza (a régi is itt állt valaha), de ma egy temető van a helyén. Itt is szépek a temetők, palalapokra faragták a szöveget, meg pár koponyát, lábszárcsonttal. Többféle modell van egyszerűtől az egész bonyolultig. Az első sírok az 1700-as évek végéről valók. A temetőből elcsoszogtunk a North Bridge fele, amiről még nem tudtuk, hogy micsoda, de tábla jelölte.

Megtudtuk, hogy a függetlenségi háborúban volt ott egy csetepaté, amikor az angolok 6 halottat hátrahagyva visszavonultak, a történelmi legenda szerint fejveszve elmenekültek. Egy villanegyeden át, úgy 15 perces sétával jutottunk el a parkolóig (néha azért volt járda is) és itt kezdődött az emlékpark. A park szélén egy régi, 18. századi ház állt, ami novembertől áprilisig zárva tart, s ami bemutatta a régi vidéki életet. Mellőle indult az emlékösvény, ahol részletesen leírták a csata eseményeit, pl. miként buzdította a népeket egy Isaac Davis nevű kapitány. A következő tablón egy korabeli festményt állítottak ki a csatáról, és az Isaac Davis nevű kapitány jelmondatát használták hozzá mottónak, majd a csata részletes leírása következett, amit egy Isaac Davis idézet zárt (olyan volt mint Lenin, ő se maradt csendben soha). A sétány a Concord-folyó hídjába torkolt. Nem volt túl nagy a híd, a Börzsönyben ilyesmi keresztezi a Kemence-patakot néhol, s a híd másik oldalán magasodott az önkéntes szobra, illetve pár méltató idézet Isaac kapitánytól. Látni lehetett a szomszédos hegyet, ahonnan irányították a csatát (Király-domb a Városligetből) és a folyót.

Erre nyugodtak az elesett angolok is, valami olyasmit írtak a sírjukra, hogy miért jöttek ide a világ végére meghalni olyasmiért, amihez semmi közük, de azért nyugodjanak békében. Mindenesetre érdekes felirat volt.

A park és a környék szép volt. Ráadásul volt itt egy nyilvános WC is, amit nem is őriztek (de ezzel ellentétben fűtötték) és szappan, papírtörülköző is volt benne. És nem lopták el!

Visszasétáltunk a központba és elindultunk a Walden Pond fele. Úgy 30-40 percet bandukoltunk az út menten. Megbámultak minket, való igaz, volt is mit nézni, mert a jó 4 km alatt mi se láttunk egyetlenegy gyalogost sem. Néztek is az autósok, gyalogos, az mi? Megcsodáltunk pár szép házat, meg egy biciklistát, aki valami fura nyeregben feküdt és szinte hanyattfekve tekert. Még visszapillantó tükre is volt, amit a szemüvegéhez erősített és kisebb volt, mint egy gyufásskatulya.

Járda itt már végképp nem volt, de a házak előtt füves térségen nyugodtan lehetett sétálni, illetve az autók vigyáztak nagyon az emberre. Képmutató módon, amikor az utcának titulált országút keresztezett egy autópálya méretű utat, felfestették a gyalogátkelőt is (volt lámpa is, ami működött is ) és így nyugodtan át lehetett kelni. A tó nagyon szép volt, egy kis medencében terül el, azt hiszem, jégkorszaki eredetű. Nem túl nagy, de mély és nagyon tiszta a vize. Úgy 40 perc alatt kényelmesen körbesétáltuk. Gyönyörűek voltak a színei.

Itt élt pár évet Thoreau, a transzcendentalista filozófus visszavonultan. Épített magának egy kunyhót, azt ette, amit termelt, néha kirúgta az adószedőket (nagyon fontosak a polgári engedetlenségről írott esszéi, amiket ekkoriban nem értékeltek). Sokan látogatták meg és elbeszélgettek vele a világról. Olvasgatott, irogatott. Mindezt apai öröksége, egy ceruzagyár tette lehetővé. Néhány év után viszont elunta a kunyhót és barátjával, Emersonnal elutazott Európába világot látni. A kunyhó mását felépítették a parkoló mellett. Az eredeti nem ott állt, de az új helyen mindenki meg tudta nézni, aztán mehetett a boltba Thoreau szuveníreket venni, s nem kellett kényelmetlen gyalogtúrákba keveredni.

A kunyhóban főszezonban a nemzeti park alkalmazottja lakik, akik előadja, hogy ő Thoreau és egyes szám első személyben elmeséli, hogy mit keres ő ott. Most szerencsére holtszezon volt. A kunyhó előtt áll a mester szobra, azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Mester elindul az erdő mélye fele kalyibájából és elmerülten nézegeti a kezét ("Né, van kezem!" vagy "Né, nincs nálam papír!"). A filozófus mozdulata mindkét elméletet alátámaszthatja.

Ekkor már hideg szél is fújt, ezért visszasétáltunk Concordba. A tó partján meg megcsodáltuk, miként evez két fickó egy fura, műanyag alkotmányban, aztán eluntuk, mert még tovább hűlt a levegő.

Concordban egy Donutsban ittunk egy kávét (normál adag, fél liter) és ettünk valami aprósüteményt, aztán felpattantunk a HÉV-re, és visszadöcögtünk Bostonba. Otthon vacsit főztünk és megnézünk egy DVD-t, ezt az előző nap kölcsönöztünk ki, csak akkor én este tízkor rajtaütésszerűen elaludtam.

Otthon Jon azzal fogadott, hogy ugye nem felejtjük el, hogy Hálaadáskor nálunk lesz vacsora. Nem felejtjük el.

Előtte való este elmentünk Anikóval vacsorázni, most egy hamisítatlan amerikai helyre, Mike's-hoz, ahol nagyon teleettük magunkat. Épp akciósan volt marhahús, körettel. Anikó halat evett. Szóval a finom vacsora után hazamentünk és én lelkesen tovább jegyzetelgettem a gyereknyelvet. Igazából csak törölni kell, ami nem jó - lényegesen gyorsabb, mint firkálni, írni, aláhúzni és utána újra begépelni. Mike's egy nagy, világos terem, műanyag székekkel, önkiszolgáló rendszerben kínálnak mindent, ami szem, szájnak ingere. Állandóan lehet itt fura fazonokat látni, kövér, nagyszakállú hobót, vagy oxfordi kiejtésű angol diákokat, akik az időjárásról vitatkoznak.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom