A csinos szőke földi utaskísérő lány útlevelemmel a kezében lenyomott néhány gombot, majd a mögötte állóhoz fordult:
– Jó?
– Nem.
Ferihegyen a British-es hölgy még gyakornok volt és ezért enyhén bizonytalanul kezelte a berendezést és ismét a mögötte állóhoz fordult:
– Jó?
– Nem.

Ezért kicsit sokáig tartott a beszállókártya kiállítása, de legalább megkaptam a londonit is. A következő gyakornok a tranzitban várt: ő rosszul tette be a beszállókártyát a gépbe, ami ezt a jegyszelvénnyel együtt szó szerint bedarálta és leállt. Ki kellett állítsanak egy másik beszállókártyát, közben viszont beejtette az útlevelem a pult mögé, ahonnan úgy kellett kipiszkálni. A tranzitban Ferihegyen nem vásároltam, akartam még esetleg venni egy-két könyvet, de nem találtam semmi érdekeset. Volt rengeteg Márai (könnyed olvasmány repüléshez). Vettem volna útikönyvet, volt egy hatalmas polc Lonley Planet útikönyv. Gondoltam, nézek egy New York útikönyvet, de azt se leltem. Lehetett volna venni Indonéziát, Balit, Malaysiát, Madagaszkárt, Sziklás-hegységet, Antarktiszt [sic!] (milyen lehet ott egy olcsószállás ajánlat?) Mexikót, Mexikó Várost, de NY nem volt.

A gépen köztem és a szomszéd utas között volt egy szabad szék, ezért élveztem nagyon az utat. Felszállás után fotóztam, mert gyönyörű volt az ég és látszott a Dunakanyar is. Aztán olvastam. Az uzsonna egyszerű volt: szendvics. De nem volt rossz. A kenyeret joghurttal ettem, úgy még jobb volt. A gép fél óra késéssel indult (egy óra késéssel érkezett Londonból Budapestre), de csak 10 perc késéssel érkezett Heathrow-ra.

Meglepett, hogy lehet egy repülőtér ilyen nagy. Csak mentem, mentem a folyosókon és úgy látszott, soha nincs végük.

Az átszállás is nagyon kellemes volt: könnyen megtaláltam a buszt (csak gyalogolni kellett intenzíven 15 percet a mozgójárdán), a busz pár földalatti (helyesebben kifutópálya alatti) járaton átvitt a 4-es terminálra. Itt egy bevásárlóközpontba jutottam. Olyasmi volt, mint a West End. Egy órát csavarogtam, aztán leültem olvasni.

A transzatlanti járaton megint szerencsém volt: ismét üres hely volt mellettem. Lehet, novemberben nem utaznak annyian. Egyből hoztak a kitöltendő amerikai papírokat, fehéret, zöldet, pirosat és vámot és megint meg akartak győzni, mint tavaly, hogy én amerikai vagyok és nekem nem kell fehér papír. Pedig de. Kitöltöttem, mire kész lettem, jött is az ebéd, én beef -et kértem, nagyon finom volt. A halsaláta se volt rossz, a pudingban úszó áfonyatorta pedig egyenesen fenséges volt.

Rengeteg narancslét ittam, olvastam és néztem az előttem lévő szék támlájába épített tévémet. Öt-hat mozicsatornából, hat rádiócsatornából lehetett választani. A legjobban a 33-as csatornát szerettem, ott lehetett megnézni a repülési információkat, magasságot, sebességet, meg azt, hogy fel órával korábban érkezünk.

A belépésén se volt gond, csak az előttem állónak okozott gondot a "CSALÁDNEVE" rovat kitöltése.

Anikóval sokkal kellemesebben utaztunk, gyorsabban telt az idő, lehetett együtt nevetni a furcsaságokon, nézni a boltokat. Januárban simán elindultunk, nem volt semmi gond, Anikó csodálkozott azon, hogy a Lufthansához képest milyen jó a szendvics. A joghurt is nagyon finom volt – teszem hozzá. Gyönyörűen látszott minden a repülőről. A gépmadár megint Budapest városnézést csinált távoztában, a Margitsziget különösen jól látszott. Leszálláskor csodaszép volt London, a Temze ragyogott a nap fényében . Rossz oldalon ültünk, mert a másikról a Cityt lehetett látni, de így se volt rossz. Londonba rendesen megérkeztünk, átestünk az első biztonsági ellenőrzésen, átbuszoztunk a 4-es terminálra, aztán korzóztunk. Megnéztünk pár könyvesboltot, elektronikus kütyü-üzletet, Anikó megfelelően bebüdösítette magát a partfümboltban. Egy játékboltban láttunk egy mű-nyulat, ami ült, rágott, megmozgatta a füleit, ugrott kettőt. Ezt ismételgetve mászkált fel-alá a boltban. Hiába figyeltük, arra nem jöttünk rá, bogyót potyogtat-e. Nekem a nyúlnál jobban tetszett egy szárnyas disznó, amelyik egy damilra felfüggesztve röpködött körbe-körbe és csapkodott szárnyaival. Volt ilyen helikopterben is, de abban nem volt semmi báj és ötlet. Repülő helikopter, ugyan, de szárnyas disznó!!!

Egy pihenőszobában ettünk, ittunk, aztán egy órával a gép indulása előtt kiírták a kapu számát. Odamentünk, zárva volt. Leültünk, s meg most is ott ülnénk, ha nem vesszük észre, hogy valaki odamegy és belöki az ajtót. Mi is ezt tettük, s egy hosszú folyóson eljutottunk a váróba. Itt Anikót kiemelték a biztonságiak és megmotozták, kipakolták a cuccát és még a cipőjébe is beleszagoltak. Lehet, tetszett nekik a parfüm.

Busszal vittek a géphez, jó helyünk volt. Először megnéztünk egy filmet (Bourne rejtély), nagyon rossz volt, de főhős majdnem mindenkit megvert. Akit nem vert meg, azt lelőtte.

A vacsi finom volt, szokás szerint csirke és marha szerepelt az étlapon. Én marhát ettem, nagyon jó volt. Anikó csirkéje se volt kutya. (Legalábbis reméljük.)

A második filmet én végigbóbiskoltam, csak a reggelire ébredtem fel (ami inkább második vacsora volt). Ekkor az ablaknál ülő bolgár lány rájött, hogy rosszul van és rekord sebességgel ment visszaadni a légitársaságnak a szendvicset.

Tíz perccel korábban érkeztünk, de ezt a gép el is vesztegette, köröztünk Boston felett. Szép volt a város kivilágítva, rengeteg volt a fény.

Az ellenőrzés gyors volt, Anikótól mindenki azt kérdezte, mennyi időt töltött az USÁ-n kívül, de a konyakosmeggyel nem buktunk le. 21.30-ra érkezett a gép, s nagyjából 22.15-re ki is jutottunk.

Másodjára nem ismertem rá Loganra, Boston repülőterére, mert bővítik és a kijárat az új szárnyon át vezet, az viszont még munkaterület, s az amerikai sztahanovisták meg negyed tizenegykor is hegesztettek. A reptéri buszig így gyalogolni kellett 100 métert. Enyhén fagyott, de a 2 bőrönddel ezt nem ereztem. A busz viszont nagyívben kikerülte a megállót, Anikó pedig pátyi rutinnal vetette magát a járgány után (hogy közben mit mondott, azt nem ismétlem meg). A busz picit arrébb állt meg, én loholtam a két bőrönddel, csak nem fértem el az ajtóban... Azért valahogy felszálltunk. A metróra pár percet kellett várni, de jött, csakúgy, mint a másik, majd a harmadik, este 11-re már a Magazin utcában voltunk.

A lakás semmit se változott (lásd az alaprajzot a következő oldalon). A ház, ahol Anikó lakik, egy tipikus külvárosi társas ikerház. A lakások mind egyformák benne. Egy szinten két lakás van. A lakásokban egy hosszú folyosóról nyílnak a változatos méretű szobák. Öt hálószoba van, egy jókora konyha és egy hatalmas nappali. Minden szobából, folyosóról számtalan, rejtélyes gardrób nyílik, némelyikben ismeretlen, elfeledett cuccok halmozódnak. Akár veszélyes szörnyek is növekedhetnek benn. Az egyik ilyen, a folyosóról nyíló lyukban egyszer kiégett körte, arra, hogy ez mikor következett be, már senki sem emlékszik, de a körtét még nem cserélték ki. Ettől a nagyobb spejznyi gardrób a Bermuda-háromszöghöz lett hasonlatos, a benn elraktározott holmik egy részét elnyeli. Vagy a gardrób maga, vagy a benne növekvő gigászi porcica, ami inkább por-leopárd. Találtam ott elfeledett meg elveszettnek hitt bőröndöket, de a kutatás után zuhanyozom is kellett.

A Magazin St-i lakás vázlatos léptékhelytelen alaprajzát talán érdemes megnézni, jobban meg lehet érteni belőle a dolgokat.

Reggel Anikónak órája volt – egyből az egyetemen kezdtük. Én, szokásomhoz híven, az órák idejére leültem egy gépterembe, onnan számítógépeztem, aztán elindultunk csavarogni. Novemberben, amikor megérkeztem, látszott még javában tart az ősz.

Pár munkás lelkesen porszívózta a parkokból a faleveleket. Gigászi "hajszárítókkal" terelték őket egy helyre, majd bálázták a lehullott lombot. Hiábavaló munkának tűnt, reggel, amikor megérkeztünk, már dolgoztak, délben, amikor eljöttünk, még mindig porszívózták a parkot.

Az egyetemre jövet sétáltunk egyet a gyárnegyedben - mert Cambridge egy gyárnegyed volt valaha, méreteiben, termelésében Detroittal versengett, aztán tönkre ment és idővel elkezdtek mindenféle dolgot betelepíteni a gyárak helyére. Sokszor viszont megmaradtak a téglafalak, ettől a környék nagy része kellemes vörös színben pompázik. Olyan az egész, mint egy óriási téglarakás. Azért, persze nem rossz. A nyelvész tanszék épületével szemben a szintén vöröstégla burkolatú, 28 emeletes Marriot szálló áll. Kicsit arrébb, a Charles folyó partján magasodik az enyhén lépcsős piramis formájú Hyatt. Egy régi, 19. századi tűzoltóságból most készült el egy pici szálloda, tűztoronnyal. Elől megmaradt a régi, kétszintes tornyos tűzoltóság, mögé, egy gyárépületből csináltak egy 5-6 emeletes központi tömböt. Ahogy megyünk Anikóhoz vissza az egyetemről, úgy 10 perc sétára a központi épülettől, egy háztömb (n.b. gyártömb) letarolásával építettek egy parkot és köré egyfelől lakó házakat (gyárstílusban) és másfelől irodaházakat (meg gyárabb stílusban). Itt áll a "Star Market", ahova gyakran megyünk bevásárolni, az utcáról fel kell menni mozgólépcsőn a második emeletre és ott a szupermarket. Mellette jobbról egy ocsmány parkolóház, balról a Park hotel található. Szóval, pár méterenként teljes változás: lerobbant parkolóház és a szálloda előtt megálló limuzinok. Itt van a közelben a MIT múzeuma is. Elhatároztuk, hogy majd alkalomadtán oda is elmegyünk.

A MIT környékén egyetemi koleszok és egyetemi testvériségek klubhelyiségei vannak. Ők büszkén írják ki mindenhova, hogy Phi Béta Kappa, An Alfa Béta, meg ilyesmik. E testvériségekhez tartozni nagy dolgot jelent, ezért a bekerülésért öldöklő harc folyik. És nemcsak harc - néha a beavatáson az asztal alá kell inni a többieket. Mostanában ezt igyekeznek korlátok közé szorítani, mert egy fiú pár éve halálra itta magát és a szülei pert nyertek az egyetem ellen, mivel a gyermek még nem töltötte be a 21. évét és a nemes (?) halál az egyetem területén érte utol.

Egyetem után hazamentünk és ott paradicsomos csirkét ettünk volna, de Jon bevonult a konyhába egy lánnyal és ott lelkiztek. Jon Gayewsky a második legnagyobb szoba lakója. Tipikus amerikai. Szülei lengyel bevándorlók. Jont igazából Johnnak hívják, de ő Jonnak hívja magát. Lelkes, szakállas, termetes nyelvész, néha kicsit ideges és labilis, ilyenkor ököllel szokott tükröket és faliórákat összetörni, ez se a tükröknek, falióráknak, se a kezének nem tesz jót. Egyébként szimpatikus fickó és jól főz.

Mi, hogy ne zavarjunk, az éhen halás helyett inkább úgy tettünk, mint egy becsületes amerikai házaspár: elmentünk a McDonald's-ba. Amikor vásároltunk egyszer a CVS-ben, ami egy drogéria-gyógyszertár-élelmiszerbolt keveréke, a számlán volt egy McDonald's kupon. A kupont, egy közepes üdítő és krumpli vásárlása esetén be lehetett váltani egy BigMac-re. Ezt is tettük, rendeltünk két közepes kólát, krumplit és BigMac-et. Utána elindultunk karácsonyi ajándékokat nézni a szomszédos boltokba. Anikó mindenáron egy új pullóvert vagy esőkabátot szeretne nekem venni (látta a kiránduláson készült fotókat esőkabátomról és úgy döntött, ebben még az erdő vadjai, madarai se láthatnak többet). Először felvettem egy M-es kabátot, ami enyhén passzent volt, utána felvettem egy XL-est, ami meg passzentebbnek tűnt, utána jött és M-es, ami nagy volt, stb. Ahány féle kabát, annyi méret. Körülnéztünk egy lakberendező boltban is, itt rengeteg hasznos és még több haszontalan háztartási nyavaját találtunk. Kifele jövet a boltból láttunk egy tűzoltóautót és lefotóztam, mert annyira érdekes. A rendőrautókba nincs pofám befotózni, pedig az, ahogy ül benn a zsaru és eszi az édes süteményt, a Donutsot és issza rá a literes kávét (valószínűleg ezért kövér), miközben a laptopon on-line ellenőrzi a rendszámokat vagy csak játszik, az megérne pár kockát. Ha már elkezdtük a shoppingolást, akkor abba se akartuk hagyni, kimentünk a folyópartra (ott vettem észre, hogy a Radisson is itt van, hogy kiegészítsem a gyár-beszámolómat, meg egy másik, nagy apartman hotel is), ahol elsétáltunk egy elektronikai boltba.

Kedvenc elektronikai boltunk a Magazine utca végén, a Charles folyó partján egy autópálya és néhány emeletes ház között húzódik meg. A Magazine utca és az a környék, ahol Anikó lakik, nagyon kellemes hely. Kertváros, olyan, mint Kispest, vagy Budakeszi. A házak mások, de a hangulat ugyanaz. Családi házak pici kerttel. A kert néha olyan pici, hogy nincs is, a két ház között annyi hely van, hogy be lehessen tenni a kukákat. Itt minden fából van. Miután elkészült, fával burkolják, hogy ne nézzen ki annyira fának. Néha reggelente arra ébredtünk, hogy a felettünk lakó lelkesen kipattant az ágyból, amitől megremegett mind a négy emelet. A farostlemezszerű lapokat egy fémvázra szerelik rá és kész is a ház. Általában nagyon jól néznek ki és nem is zsúfoltak.

Mivel minden fából van az amerikai kommandósoknak a csizmatalpa is golyóálló kevlárból készült, mert itt át lehet lőni mindent. Próbálják meg ezt otthon egy téglaházban. Vagy egy panelben.

A sok fa miatt minden tűzveszélyes. Mivel Boston is leégett párszor (bostoni tűzvész) ma a szabályok nagyon szigorúak. A házaknak, lakásoknak két kijáratuk kell legyen, még az az öt szintes, tíz lakásos ház is, ahol Anikó lakik, két lépcsőházzal büszkélkedik. Persze tűzjelző és elárasztó berendezés is van kötelezően a lakásban (is). Ez fokozza a biztonságot és megnehezíti a főzést, mert ha kicsit odakozmál az étel, az érzékelő jelezhet. Ha jelez, akkor nemcsak a lakásban csörög, hanem sokszor a tűzoltóságon is, és akkor telefonálni kell, hogy ki ne jöjjenek a tűzoltók, mert a vaklárma sokba kerül. Bár, ha nem sikerül gyorsan kiszellőztetni, az is, mert a szórófejek alaposan eláztathatják a lakást. És még a vacsora is tönkremehet.

Hepehupás a járda, szép nagyok a fák. A különbség egy cambridgei és egy pestszentlőrinci külváros között az, hogy cambridgei házakba a utcáról közvetlenül kell belépni, míg nálunk általában először az udvarra lépünk be és udvarról nyílik a bejárat. Némelyik háznak van kicsi garázsa, autóbeállója és zsebkendőnyi kertje is.

A Microcenterben Anikó rászabadult a kütyükre. Én csak lestem, mert ilyen kütyükről még nem is hallottam, és nagy részükről nem is tudtam, mi célt szolgálnak. A telefonokat, digikamerákat, videókat még felismertem, de aztán egyszer csak vett egy elnyújtott tojás formájú (és méretű) valamit, amit az USB portba kell bedugni és ráfér egy csomó adat, amit így egyszerűbb vinni, mint lemezen. Sokáig válogatott, de végül úgy döntött, hogy az egy gigás az már nem kell. Utána lapotopokat bámultunk, voltak ott nagyon szépek is. A legszebb egy másfél kilós modell volt, cd-íróval, mindennel. Utána derült fény totál hozzá nem értésemre: láttunk egy cca. 20-25 centi átmérőjű gömböt, amiből kinyúlt egy drót, az tartotta a lapos képernyőt. Mondom én (buta):
–- De jó monitortartó!
– Az az egész gép.

A bigyó beszippantja a CD-t, lemezt, s gyönyörű. Igazi lakberendezési tárgy. Utána láttunk összegyűrhető billentyűzetet, meg átlátszót, meg ilyesmik.

Innen átcsoszogtunk a "Trader Joe" nevű boltba, ahol vettünk egy kis eleséget, többek közt kökényes müzlit, 1-2 Mikulás-ajándékot, narancslét, stb. Otthon Anikó fogyókúrára fogott, amíg installáltuk a ketyerét, addig banánsalátát ettünk kivivel.

Hazafele, a megrakott szatyrokat cipelve megláttam valamit, amibe első látásra beleszerettem: egy karácsonyi ajándékot. Egy téglát. Egy téglajegyes, valódi amerikai téglát. Ott feküdt magányosan a járdán. Majd szépen becsomagoljuk, átkötjük szalaggal, és ez lesz Ági egyik meglepetése (egyszer említette, hogy még meg nem vásárolt otthonába szeretne egy pultot a konyhába, amiben van pár ilyen tégla).

Mivel közeledett a hétvége, a fridzsider is kezdett kiürülni, ebédre így szendvicseket gyártottam. Egy francia-kenyérből készültek. Itt ezt hívják subnak . Mindent beletettem, amit a fridzsiben találtam, kivéve pár penészes paradicsomot.

A jegyzetelés nagyon izgalmas feladat. Egy amerikai (Brian), aki nem tud magyarul hosszan beszélgetett mindenféle 1-2-3 éves magyar gyermekekkel. Briant a gyerekek Barna bácsinak nevezték. Nos, ezeket a tartalmas beszélgetéseket magnóra vették. Ezeket valaki agyát nem kímélve leírta és ebben vadászom én az igekötőket. Egy 28 és egy 29 oldalas szöveg megvan.

Majd fel fogom magam jelenteni a Bevándorlási hivatalnál, mert dolgoztatnak: én adtam össze a dolgozatok eredményeit este. Többször fel lett hívva a figyelmem a következő dolgokra:

1. nem horkolok közben
2. többször adjam össze
3. még egyszer adjam össze.

A lejegyzett párbeszédek is kellemesek:
– De.
– Nem.
– Hol a gvin? [ping?]
– De.
– Ott.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom