Elhatároztuk, hogy művelődünk egy kicsit és elmegyünk a Természettudományi Múzeumba. A folyóig metróztunk és elkezdtünk a vízparton sétálni a múzeum fele. A parkban ránk kacsintott pár mókus, de épp nem volt nálunk eleség. A múzeum a Charles-folyóra épült, a bejáratánál egy óriási dinoszaurusz harapja le a látogatók fejet. Benn kicsit hezitáltunk, mert óriási tömeg volt, de kiderült, hogy mindkettőnk igazolványával ingyen be lehet menni - hát bementünk. Benn a múzeum három szárnyból áll. Az egyes részekben nem ismertem fel semmiféle tematikus hajlandóságot. Ennyit a negatív hozzáállásról. A többi mind nagyon kellemes volt. (Mint amilyen az Álmok álmodói lehetett volna és amilyen a Csodák Palotája .) A matematika teremben a valószínűségektől kezdve a bolygók keringésén át a geometriáig mindent játékok illusztráltak. Méghozzá olyan játékok, amiket a T. látogató működtetett. Például volt egy inga, amibe mi öntöttük bele a homokot és az inga szépen kihomokozta, miként leng. Oldalt hevert egy kisseprű, el lehetett takarítani a homokot, és kezdeni elölről. A természeti erőknél kis folyóra lehet gátat építeni és nézni, hogy áramlik a víz, lehetett a szél munkáját is modellezni (ventillátorral, homokban). Nagyon sok egyszerű, de nagyon hatásos ötletet láttam. A Himaláját bemutató teremben például egy fiók és egy hozzá kapcsolt rongy segítségével modellezhette az érdeklődő, hogyan gyűrik fel egymást a kőzetlemezek. A helyiség közepén trónolt egy hatalmas Mont Everest modell, amit gombnyomásra kis lámpácskák gyulladtak ki és mutatták, ki, merre ment fel. Láttunk 19. századi hegymászóruhát és ultramodern felszerelést is. Meg lehet nézni a Holdra leszállt kabin másolatát (be is lehetett mászni), meg a harctéri hordágyat, amiben már benne van a vérnyomásmérő, a lélegeztető gép, a defibrillátor meg minden egyéb. Nagyon tetszett a számítógépes terem (általában rengeteg számítógép volt).

Bemenetelkor egy jókora alaplapot lehetett látni és rá volt írva minden egységre, hogy micsoda. Aztán benn mindenféle izgalmas dolgot lehetett játszani a gépeken. Lincoln arcát lehetett rengetegféleképpen torzítani (és akár nyomtatni). Az elektromosság teremben ki lehetett lőni (egy általunk tekeréssel feltöltött) elektromágnessel egy fémlemezt, ami hangos csattanással hozta a többi látogatóra a frászt. Mindenféle delejező készülék is volt, meg olyan nyavaja is, amivel az ember a benne (vagy a kezében levő műanyag tárgyban) felhalmozódott töltéssel lámpácskákat olthatott ki. Persze mindent kipróbáltunk. Picit néztük, hogyan csinálnak gigászi villámokat (másfélmillió volttal) egy óriási teremben, aztán elmentünk a dinoszauruszokhoz. Volt pár helyreállított állat, de találtunk lábnyomokat is - lehetett tapogatni, mekkorák voltak. Izgalmas volt a haltervező szoba, ahol virtuális akváriumok voltak a falakon (nagy képernyők) és a látogató a terminálokon megtervezhette, milyen halat szeretne (például olyat, ami odaúszik hozzá, ha közel megy a képernyőhöz). Ezeket a halakat persze etetni is lehetett - méghozzá úgy, hogy egy edényben pattogtak a magok a nagyképernyőn meg úgy látszott, mintha ez behullana egy medencébe. A "halak" pedig megették.

A motorrészlegben mindenféle vasútmodell díszelgett (lehetett őket irányítani, mozgatni), külön vitrint töltöttek meg a sin-profilok. Voltak autómodellek is, és rengeteg gép mutatta, hogy működik egy motor, milyenek az áttételek. Igazából mindent meg letett találni a differenciáltól a kardántengelyig. Ekkor már fáradtunk, elmentünk enni, kekszet, ropit aztán, mert már késő volt, elindultunk hazafele. Ekkor már volt mit adni a mókusoknak, egyiknek nem ízlett a keksz, a másik viszont jött repetát kunyizni. Róla rengeteg kép készült.

Megtudtuk, hogy másnapra 20-25 centi havat várnak. Este már havazott is, reggel pedig még nagyobb hó fogadott. Korán keltünk, mert Anikónak 10-től volt (lett volna) órája. Elindultunk 9-kor, a kapuban találkoztunk Shogóval, a japán fiúval, aki akkor jött meg. Micsoda munkakedv! Sok ház előtt még nem takarítottak, nálunk nem látszott a lépcső, csak egy fehér lejtő, a járdán még húsz centi a fehérből. Mindenki az úttesten ment, mert azt eltakarították. És havazott tovább.

A görög templom kínai segédmunkása későn kezdhetett, mert ott se takarítottak. A következő épület (4-5 emeletes bérház, boltokkal, stb) előtt minden tiszta volt. Egy részét hómarókkal takarították el, másik részét (a boltok előtt) valami kék vegyszerrel, de a ház előtti parkot már mechanikusan tisztította két dél-amerikai rabszolga, valamivel kisebb lelkesedéssel, mint nálunk a rendkívüli hómunkások. A Mass. Av.-ről persze eltakarították a havat és időnként látszott, hogy egy hókotró eltép valamerre. Egy utcasarkon egy hölgy reménytelenül próbálta autóját kiásni, mert egy legalább kétembernyi hóhegy volt előtte, biztos egy hókotró ott ürített. A metró nem jött - ezt 10 percig tette - . Addig ki is olvastuk a Metró újságot. NY-ban meg több hó esett, ott 1500 hókotró és 300 nem-tudom-én-micsoda tisztít, bár volt egy fotó a Times Sq-ről, ahol sokat sétáltunk, a fotón egy magányos ember síel dél fele (lehet, a pálmafákig meg se áll). Ilyen fotó Bostonról is megjelent, valaki síelt a belvárosban - de szerintem ez normális, ha nem tud futni a hótól és sportolni akar, akkor mit csináljon? (Úszni, ha minden igaz, a hétvégétől lehet, akkor jön az eső.) Megjött a metró, mi bepattantunk, sokan voltak, de nem volt akkora tömeg, mint a Felszabon otthon 17.15-kor. Az egyetem előtt eltakarítottak a havat, csak az újságautomaták tűntek el valami álcázó fehér alatt.

(Paranoiás hír a Metró újságból: kiürítettek egy épületet Bostonban, mert gyanús fiolákat találtak a bejáratnál, aztán kiderült, hogy tusfürdő, de a addigra már majdhogynem mozgósítottak - valószínűleg minden egyes tusfürdőért egy iraki város fognak lebombázni.)

Az egyetemen az első gyanús jel a kávézó volt a földszinten: zárva. Ilyen még nem volt. A tanszéken egy lélek se, csak Shogóba botlottunk bele (omnipresens?), lehet, csak pisilni ugrott haza, de hogy ért vissza ilyen gyorsan? Anikó japán irodatársa is itt volt és bőszen emilezett. Megcsodálta legújabb mókusos fotóinkat - ő is - és közölte, hogy nincs tanítás, csak hó. Persze, a könyvtár is zárva van. Ami hihetetlen, mert ilyen meg nemzeti ünnepen se fordult elő. Hát, ennyit a hóról. Ennivalónk volt, csináltam az útra két szendvicset is (mármint az egyetemre), hátha történik valami ezen a 800 méteren a Magazin utca és a MIT között...

Legalábbis Bostonban minden járható, amikor elmentünk boltba (mert nekünk ebben a nagy hóban a legtávolabbi, csak gyalog megközelíthető boltba kell mennünk), már a mellékutcákban dolgoztak a hókotrók. A legtöbb ház elől a tulajdonosok eltakarították a havat. Ahonnan nem, ott gázolni kellett benne. Persze élelemhiány nincs.

Ahhoz képest, hogy nem volt tanítás, a diákok nagy része benn lébecolt (még a könyvtár is kinyitott). Valószínűleg csak az egyetem legfontosabb alkalmazottai, az adminisztrátorok nem tudtak bejönni (meg a profok se, mert általában a fészkes messzeségben laknak). Néhányat azért láttunk a folyósokon korzózni. Kevesebb autót lehetett látni a normálisnál, de "helyzet" délután már nem nagyon volt. A legjobban az Atlantic City-beli kaszinók jártak, mert amikor a polgármester megtiltotta a közlekedést, egy csomóan ott ragadtak és egész éjjel vesztettek. NY-ban, a polgármester szerint, inchenként 1 millió dollárba kerül a hó eltakarítása (megyünk lapátolni!!!).

Mivel szegény cipőm nagyon formátlan lett a sok menéstől, Anikó folytatta a stafírungozást. Elmentünk egy olcsó cipőboltba, ahol akció volt (mi lenne itt egy boltban???, két cipő vásárlása esetén az olcsóbbikból adnak 50% engedményt). Hosszan kellett próbálgatni a cipőket (ajaj) és végül kettőt választottunk, egy drágább, bőrcipőt, ez elegánsabb is, ő 40 dollárba került és egy olcsóbb, 20 dollárost (amiért 10-et kellett fizetni). Az utóbbi nekem annyira nem tetszett, de a nejemnek igen, és mit tehetek én???? Bólintok.

Anikó is vett két párat, aztán nagyon becsületes volt, mert a pénztárosnő nagyot bénázott és 12 dollárt írt be az 50 helyet, Anikó pedig angyalszárnyit meglebbentve figyelmeztette a kiszolgáló személyzetet tévedésére. Az eladó először nem is értette a problémát, nem volt világos, hogy az angolt nem érti, vagy a pénztárgépet nem tudja kezelni, de én arra tippeltem, hogy mindkettő. Erre mutatott az is, hogy miután a főnök (manager) megmutatta, hogy kell beütni a kedvezményt, a következő vevőnél (nálam) már megint elfeledte az Enigmánál is bonyolultabb kombinációt (menü - 7 - enter).

Külön-külön fizettünk, mert másképp a bolt a neki megfelelő módon párosította volna a cipőket, így viszont kemény 1 dollárral mi jártunk jobban. Ja, pénzt is mostunk: találtunk valamelyik nap a szárítógépben egy 5 dollárost.

Anikó letöltött pár játékot, nagyon jópofák, az egyikben szavakat kell kitalálni, tudjuk, hány betű és milyen témakör, s lehet tippelni, milyen betű van benne. Ha eltaláljuk, akkor megjelenik a szóban a betű. Hogy izgalmasabb legyen, négyszer lehet tévedni. És, hogy fokozódjon az izgalom, tétje is van a játéknak, a bal sarokban áll egy kenguru, kötéllel a nyakán. Ő a tét. Ha negyedszerre se találjuk el, akkor a kenguru aláhull, majd egy kis kék kenguru-lélek repül fel angyalszárnyain. A kenguru minden kísérletet és találatot kommentál, szid minket, forgatja a szemét vagy megkönnyebbül és örül. Ha egy szót megfejtünk, jöhet a következő, összesen 10 pálya van, ha mind a tizet leküzdöttük, a kenguru leveszi a kötelet a nyakáról és elszökdécsel, majd elviszi egy zöld terepjáró. A kategóriák meglehetősen tágak, a válaszok néha egyszerűek (számítástechnika kategóriában a megfejtés egyszer "personal computer" volt), néha bonyolultak (ország-városban a megfejtés a Man-sziget fővárosa volt...). Amikor meg jött az 1957-es szépségkirálynő, akkor meg voltunk lőve. Ha valahogy ezen túljutottunk, akkor egy baseball játékost kellett (volna) kitalálni. De végül sikerült. Ekkor kezdhettük volna előre, hogy újabb kengurut mentsünk meg. Akadt egy puzzle is a játékok között, meg egy "gyilkoskereső", az igazából memória játék.

Reggel a sok kengurúzástól kimerülve, kicsit sietve értünk az egyetemre, de azért most precízen ágyaztam be. Az ágyazásnak ugyanis 2 módja van. 1. a precíz (amikor Anikó ott van). 2. gyors (Anikó nincs ott és nem fog benyitni).

Tehát, a 2-es módszer ismertetésével kezdem. Tudni kell, hogy az ágyon a paplan alatt van egy lepedő, hogy ne kelljen annyit mosni a paplant. Az egyszerű módszer lényege, hogy összefogom a paplan-lepedő 2-2 alsó csücskét, lendítek egyet és a felső paplan gyönyörű sima. Az alsó lepedő nem az, de ezt úgyse vesszük észre. Majd az ágyra tesszük Malackát és Jenőt (a rénszarvast, aki mindig kap olvasnivalót). Az 1-es módszerben levesszük a paplant, felterítjük a lepedőt, leverjük vele a macit. Utána jön a paplan, aminek a huzatja leveri a falra ragasztott papírokat és a macit. Ezeket visszatesszük, Malacka és a rén helyére kerül, megkapják az olvasnivalót és mehetünk.

Ráértem ágyazni, mert a fürdőszobában dugó volt: Elena elindult Kaliforniába (pálmafák, meleg), hogy elmenjen egy állás-interjúra. Két napig tart, ilyenkor fizetik a szállást, kosztot, utazást. Aztán pedig elbeszélgetnek vele, kell tartson egy próbaelőadást, el kell menjen a tanszékiekkel vacsorázni (hogy lássák, tud-e késsel villával enni, és hogy kiderüljön, szociális lény vagy sem).

Elena szokásos vehemenciájával készült, este a nappali közepére tette a félig bepakolt bőröndjét, és pár apróságot (éjjeli csábos csipkepókháló, papucs) szétszórt a nappaliban, valami ruhát pedig a radiátoron szárított. Úgy mondta, 9:30-kor indulnak a 11 órás géphez (belföldi, ezért nem kell sokkal korábban kimenni). 9-kor kikukkantottam és elindultam reggeli elmélkedésemre, éreztem, hogy valaki intenzíven dohányzik a lakásában, és csodálkozva vettem észre a fürdőszoba közepén egy fehér (viseletes) női bugyit. Anikó, aki kicsivel később érkezett fürdeni, nem viselt szemüveget, ezért külön rákérdezett, hogy mi az. Elmondtam. A nem túl fehér neműt rádobtuk Elena piperedobozára, amit szintén ott felejtett a fürdőben. Kicsit később láttuk, hogy gyorsan vágtázik fel alá a folyóson. 9:30-kor újabb vágta kezdődött, mindenféle apróságot hajigált a kisbőröndbe. Egyszer csak megállt a konyhában és bocsánatot kért, mert elfelejtette kitakarítani a fürdőszobát (is). Aztán újabb galopp. Jött 9:50-kor búcsúzni, puszi, puszi, közben Martin (a férj-jelölt) rezignáltan állt kabátban a folyóson, ami komoly teljesítmény, tekintve hogy itt nagyon meleg van. 9:55-kor Elena felkapta a kisbőröndöt és elindult, a bőrönd beleakadt a fürdőszoba előtti kisszőnyegbe és a kerék szépen bekapta. Ezt Elena az ajtó előtt vette észre. Szaladás vissza, szőnyeg le. Köszönés, az ajtóból visszaszól:

- Bezárna valaki az ajtót? - ajtócsapódás, dobogás a lépcsőről. Elindultam az ajtó fele, amikor az hirtelen kivágódott, alig tudtam a falhoz lapulni és Elena száguldott be "BOCSÁNAT" kiáltással és berepült a szobájába, hogy megnézze, mindent eloltott-e, aztán ismét elszáguldott.

A lakó- és irodatársak elhatározták, hogy közelgő távozásom feletti szomorúságukat-örömüket partiba fojtják. A vendégség, nagyon jól sikerült. A vártnál később indultunk haza, mert a nyelvészek komoly társalgásba kezdtek a zazakiról, ami egy nyelv. E társalgás eltartott úgy másfél órát, az egyórás konzultáció után. Úgyhogy nem volt időnk elmenni a távolabbi boltba, csak a közelebbibe. Sikerült juhtúrót is találni hosszas keresgélés után. Vettünk meg 6-7 féle sajtót, kecske, juh, tehént, brandys, diós különlegességeket, kekszet és kenyeret. Ezzel megpakolva mentünk haza.

Itthon nekiláttam a körözöttnek. A körözött-készítés nem egy bonyolult művelet, fogtam az első pirospaprikát, amit Anikó felém nyújtott, majd, mivel az itteni túró vizesebb, mint az otthoni, leszűrtem. Csak úgy csöpögött belőle a víz. Aztán belekevertem a vajat és beleöntöttem a paprikát. Kicsi ki is szóródott, s amikor belélegeztem, rájöttem, hogy valami nem igazán stimmel. Lelkesen kevergettem a körözöttet, közben megittam vagy fel liter vizet és töprengtem, mi az, ami nem stimmel a paprikával. Közben valami továbbra se volt olyan, mint kellett volna. Beleszórtam a masszába a köményport, majd még több pirospaprikát, amiből megint kiszóródott egy kicsi, amit letüdőztem, mint kezdő dohányos az első slukkot. Miközben valami elkezdte marni a gégémet. Tovább kevertem és egyszercsak belém hasított a felismerés: a piros paprika nem édes nemes, hanem csípős volt. Ezt a körözött ízlelés-próbája is megerősítette. Nem volt nagyon csípős, de azért nem szolgáltam volna fel... De már késő volt, ráadásul megígértem, hogy egy része hagymás lesz, hát belekevertem egy kis apróra vágott lilahagymát (hadd csípjen még jobban). Persze az arányokat is elnéztem, mert a hagymásból lett több, s a hagymátlanból kevesebb. Utóbb kiderült, ez nem baj: a népek szinte kinyalták a hagymás-csípős körözöttet (meg azok is, akikről tudni, hogy nem esznek hagymát), a másikat meg szinte se kóstolták. Igaz, a hagymát alaposan elnyomta a pirospaprika. De tényleg mindent megettek. Vettünk pástétomot is, mindenféle fura májból volt, azt is lelkesen elfogyasztották. Ráadásul a társalgás is nagyon élénk volt, nem úgy, mint hálaadáskor. Szóval kellemes volt.

Este mindenki elmesélte albérletes élményeit. Voltak szép számmal. A japán fiúnak állandó pechje van az időjárással. Az első koleszben, ahol lakot, egy mozgáskorlátozott szobát kapott, mert nem volt a kollégiumba mozgáskorlátozott jelentkező. A kollégiumot épp akkor építették, ezért a legtöbb szoba kész se volt. Mesélte, hogy minden kicsit nagynak tűnt, mert hát kerekesszékre lett tervezve. Mivel új volt az épület, a tűzjelző nem működött tökéletesen és elromlásra a berendezés különösen preferálta a reggeli 7-8 órát - télen.

Most messze, messze Arlingtonban egy óriási lakást bérelnek ketten, van benne pár hálószoba, hatalmas nappali és óriási fűtés és villany számla. Nekik januárban romlott el a bojlerük, amikor a leghidegebb volt. Ők először észre se vette csütörtökön, hogy rossz a bojler, reggel hűvösebb volt a szokásosnál. Péntek reggel még hideg volt, de ekkor se gondoltak nagyon rosszra, amikor este viszont már nagyon-nagyon hideg volt (nem tudom, ez mi lehet), megnézték a boilert az alaksorban, ami persze nem működött. Hívták a háziurat, az a szerelőt, jött is a hétvégi 0-24 órás szolgálat, a fickó ránézett a melegítőre és kijelentette, ez nagyon el van romolva, ki kell cserélni. Persze ezt hétvégén nem tudtak megtenni, úgyhogy várhattak, fagyhattak hétfőig.

Azt, hogy Boston milyen drága, azt a mutatja, hogy Jon nővére máshol 250 dollárt fizet egy bútorozott 2 szobás lakásért, itt meg ennyiért valószínűleg kutyaólhoz se jut az ember (a koleszárakat írtam a múltkor). Nagyjából itt tarthattak az elbeszélésben, amikor Shogo, akit én sosem látok, bevonult a fürdőszobába és intenzív harákolásba kezdett. Az emberekben megállta az ütő, de aztán folyt tovább a beszélgetés.

Marcelóék valahol Providence környéken 400 dollárt fizetnek a szintén kétszobás lakásért (kábeltévével), miközben itt majdnem ennyi a szobája, ahol egy ágy van és egy asztal meg egy szék. Emellett annyi hely marad, hogy egy ember állhat a szoba közepén, ha a másik szorosan ül az asztalkához. Persze, még mindig jóval nagyobb, mint Shogóé.

Viszonylag korán, tizenegy előtt elmentek a vendégek, én pedig bepakoltam a bőröndöt és kivettem kézitáskámból a varrókészletet, nehogy azt higgyék, a tűvel el akarom téríteni a repülőt.

Előző fejezet

Tartalom

Még több kép