Kiégett a szobánkban a villanykörte - ez azért volt rossz, mert nincs létra és székről nem értem el. (Vagy mert kicsi vagyok, vagy mert a szoba magas) A végén levettük a matracot az ágyról és arra tettük a széket, viszont már az egy széken is olyan beszartan álltam, hogy az ágyra Anikó mászott fel és én tartottam, illetve dirigáltam, hogyan kell becsavarni a körtét. Ehhez szét kellett szedni a burát is, de végül sikerült az operáció. A búra szinte szétszedhetetlen volt, ekkor értettem meg, hogy a spejzban miért nincs búra egy égőn se.

A napot amúgy is házimunkának szenteltük: most mi voltunk a sorosak a konyha-takarításban, a jövő hétre pedig a fürdőszobára lettünk beosztva. A lakásban elosztották a tennivalókat, mindenkire hárult valami és heti rendszerben váltogatták egymást. Persze ez az elv, mert Shogo csak akkor jut el a konyhába, ha kiteszi a borítékot a hűtőszekrényre, amibe a bérleti díj csekkjeit kell tenni. Mert ez az ő reszortja. A nappaliban lévő üzenőtáblát is csak ekkor látja, ami azért hátrány, mert ide írják ki, ki mekkora közös költséggel (WC-papír, villany, telefon, mosogatószer) lóg. Ha Shogo ezt észreveszi, ír egy csekket mondjuk 3 dollár 44 centről. Érdekes, hogy ebben az országban, ami ilyen pazarlóan bánik az energiával, a bankban nem röhögik körbe azt, aki beállít egy 3 dollár 44 centes csekkel.

Mivel ilyen ritkán hatol beljebb a lakásba, ezért Shogo sokszor azt se veszi észre, ha ő a soros a szemét levitelében. Elena, noha rengeteget tartózkodik a konyhában, néha ezt szintén elfelejti. Pedig ő sajátságosan főz: ha magának csinál valamit, fog egy zacskó csőtésztát, rádob egy paradicsom-konzervet, némi fűszert és ennek egy részét egyenletesen szétkeni a tűzhelyen, ahol ez ráég a reggel kiömlött kávéja maradványaira.

A telefonszámlát, ugyancsak hagyományosan, Marcelo intézi. Egyszer Elena összeveszett a mobil-szolgáltatójával, átment egy másikhoz, mire az egyik küldött neki egy 50 dolláros csekket, hogy térjen vissza. A mobilok itt nagyon fejlődnek, amikor először voltam, alig láttam mobilt, egy évvel később viszont mindenki bunkófont ragasztott a füléhez. Lehet azért is, mert nagy a verseny és mindenki jóféle akciókkal csábítja a népet (40 dollár/hó a korlátlan beszélgetés, vagy valami ilyesmi). Ami picit drága, de kényelmes. Drága, ha mondjuk azt nézzük, hogy a helyi hívás ingyenes.

Mi néha illegálisan a mellettünk lakó drótnélküli internetes hálózatát csapoljuk meg, ami a rejtélyes Mag24 névre hallgat. Először azt hittük, ez valami fontos dolog rövidítése, aztán kitaláltuk: Magazin utca 24. Valószínűleg nekik optikai kábelük van és a lakásban egy kis adóval drótnélküli hálózatot építettek ki. Erre lép fel néha Anikó, mert nincs jelszó. Más, szintén fogható hálózatok jelszavasak, vagy nem igazán erősek. A takarítást követő napra kirándulást terveztünk, attól függően, mikor ébredünk.

Mivel reggel arra ébredtünk, hogy korán van, ezért gyorsan (többé-kevésbé) összekaptuk magunkat és elmentünk Provindencebe. Ez Bostontól délre van és Rhode Island állam fővárosa. Szépen el is indultunk, és majdnem lekéstük a vonatot, de csak majdnem. Ez a HÉV, szemben a múltkoriakkal, száguldozott, és egy óra alatt el is vitt minket Providencebe. Igazából nem vártunk túl sokat a látogatástól, de ha már ott volt, elmentünk. Azt találtuk ki, hogy kezdjünk a parlamentben (State House). NY-i tapasztalataink alapján azt vártuk, hogy turistákat a közelébe se engedik, ezt az is csak alapos ellenőrzés után. A vasútállomás kellemesen modern volt, nem túl nagy, de kényelmes és gusztusos és tiszta. A várócsarnokból két fele lehetett kimenni: a belváros és a State House irányába. Az épületet el se lehetett volna téveszteni: nagyon nagy volt és elképesztően kupolás. Dombon volt, ettől még jobban hasonlított az esztergomi bazilikához, csak picit nagyobb volt. Elindultunk felé. Fehér márványból épült, ragyogott a napsütésben, a tetején aranyozott férfi szobra lándzsával. Először azt hittük, a szélirányt mutatja, de mozdulatlanul nézett le a városra. Ő volt a Független férfi. Az nem derült ki, hogy kitől vagy mitől független. Lehet, a széltől. Ahogy elértünk a State House előtt lévő parkhoz, már ki volt írva, ezt a területet kamerázzak. Azért elindultunk felfele, mígnem felmagasodott előttünk a gigászi lépcsősor, ami felvezetett a főbejárathoz.

Elindultunk felfele, várva, mikor jönnek az őrök, hogy elküldjenek minket. Aztán felértünk a körüljáróhoz, itt márványlapokon, márványkorlát szegélyezte Váci utca széles sétányon körbe lehetett járni az épületet. Innen jobban látszott: nem is sokkal nagyobb, mint az esztergomi bazilika. Csak több benne a márvány.

Elértünk a hátsó fronthoz, itt volt a parkoló, pár öltönyös sietett befele (X-akták című sorozatból lásd Mulder ügynököt). Mi is bementünk. Láttuk kiírva, hivatali idő. Látogatásról semmi hír. Újabb lépcsősor felfele, oldalt félreállítva egy detektoros kapu. Szépen, akkurátusan oda volt tolva a falhoz. Mondtam is Anikónak, na, itt sincsenek már turista látogatások, már a kaput is leszerelték...

Picit bóklásztunk felfele a lépcsőházban, vakítóan csillogott a besütő napfényben. Vártuk, mikor rohan le minket a Delta Force. Oldalt egy folyóson pult. Pult mögött egyenruhás csajszi, telefonált. Megálltunk előtte. Ő telefonált rendületlenül. Végül befejezte, s megkérdeztük, lehet-e látogatni. Erre előhalászott két szórólapot, és azt mondta, tessék. Tamáskodva Anikó rákérdezett, hova lehet menni? Mire kicsit értetlenül azt felelte: ahova akarnak.

Mi hitetlenkedve elindultunk a prosival (térkép + magyarázat) felfele. Megcsodáltuk az elegáns, kicsit vidékies csillárokat és márványt, fotóztam is párat, majd beléptünk az alsóház termébe. Megcsodáltuk a képviselők monitorait, egereit, székeit, a terem díszítését. Igazából még mindig nem hittük el, hogy oda mehetünk, ahova akarunk, pedig így volt. A kutya se törődött velünk. Olvastuk a papírt, és látogattuk az épületet. A sajtószoba kicsit az Opera szalonjaira emlékeztetett, a szenátus ülésterme egyszerűbb volt, de ez se volt rossz. Felmentünk a karzatra, megnéztük felülről is a termeket. Még WC-re is elmentünk, én egy hasmenéses, szelek gyötörte szenátorral voltam egy légtérben. A WC olyan volt, mint a régi szállodákban: márvány és nagy. Az ajtók meg olyanok voltak, mint a vadnyugati filmekben a szalonokban a lengőajtók.

Kifele menet körbejártuk a másik irányból is, itt kedvesen felkérték a szenátorokat, hogy ne parkoljanak a márványra.

Megcsodáltuk a négy magasépületet, aztán elindultunk lefele. Az útikönyvben azt olvastuk, hogy évtizedek óta rehabilitálják a folyók partját és nagyon szép a rehabilitáció. Ez először csalódást okozott, mert én ennek hallatán lenyűgöző folyót vártam, ehelyett valami Manzanares méretű valami fogadott, ami a Berettyó csatornát is alulmúlta. A rehabilitáció első látásra se ért véget: a vizek partját megcsináltak, de mellette jókora sivatagos-szemetes grundok maradtak vissza. De amit megcsináltak, az pofás volt. Utóbb kikövetkeztettük (miközben egy távolabbi hídról a vízbe nézve 20 autógumit számoltunk meg), hogy a lerobbant gyárnegyedeket lebontva új központot alakítanak ki. Ehhez már felépítettek jó pár bevásárlóközpontot, szállodát, tehát tényleg nagy munkát végeztek.

A régi vasútállomáson egy alapítvány székhelyét leltük, itt kiállítottak az afro-amerikai szerecsen kisebbség elnyomásának történet. Egy felirat szerint az énekelő szerecseneket ábrázoló plakát is kifejezetten rasszista, mert nem veszi figyelembe, milyen kemény életük volt a szerecseneknek délen. Nagyon tetszett egy sószóró készlet szerecsen-babákból, ahol az egyikre rá volt írva: paprika . (Ez is rasszizmus - aki dolgozik, az szerecsen.) Ezt lefotóztam. Kifele menet olvastuk, hogy ezt nem lett volna szabad az alapítvány igazgatójának az engedélye nélkül megtennem, de - most is háborog a lelkiismeretem - nem töröltem ki a fotót.

Egy kúriát szerettünk volna megnézni, amit úgy emlegettek a könyvek, hogy eredeti berendezésű (18-19 sz.) és nagyon szép. Mentünk.

Láttuk a Brown egyetemet messziről, majd mintegy véletlenül belebotlottunk az Atheneumba, az USA egyik első közkönyvtárába. Mivel kiírták, várják a látogatókat, beóvakodtunk. Az épület görög templomot formázott kívülről, belülről három szinten könyvek, olvasótermek, nyikorgó parketta. Hogy a könyvek jobban férjenek, a polcokat nagy kerekekkel el lehetett forgatni, mögöttük újabb könyvek sorakoztak.

Kellemes kertvárosban, rózsadombi paloták között sétálgattunk, mígnem elértünk a kúriához, de zárva volt. Picit elszontyolodtunk, de az eddigi látnivalók is felülmúltak várakozásainkat. Meg bolyongtunk a helyi Rózsadombon, aztán rápillantottunk a Brown egyetemre is. Kellemes volt.

Az egyetemen megtaláltuk az alapító múzeumát is: itt egy meglehetősen vegyes kiállítást láttunk. A festmények, tárgyak mind szépek voltak, csak sok-sok korból származtak. De tetszettek. Csak sok festményt valami "ismeretlen festő" festett. A múzeum végében volt a zeneszoba, majd (hihetetlen) az alapítók kriptája következett, hadd hallgassanak még egy kis muzsikát. Tovább sétálva a makroökonómia tanszéken (bizánci stílusú, nyolcszög alapú templomfélében volt) megcsodáltuk a belső szecessziós díszítést. Volt egy kis fotókiállítás is az épületről 1800-as évektől napjainkig, de az én szememben meg a fák is ugyanúgy nőttek mint ma. Nem is nagyon találtam különbséget.

Találtunk egy kilátót is, ahonnan az egyetemi ifjúság éjjelente üres sörösüvegjeit veti alá a mélybe (üveghalom lenn, kupakhalom fenn). A kukákat is leláncolták két lakattal, nehogy Dugonics Tituszt játszanak velük. Lenn látszott a központ, a folyók (találkozásuk olyannak tűnt, mint ahol a Nagykörúti gyűjtőcsatorna összefolyik a Népszínház utcai csatornával, csak az valamivel nagyobb).

A kilátó-parkban szemeztünk egy mókussal, majd leereszkedtünk a pályaudvarhoz. Itt szomorúan vettük tudomásul, hogy az általunk kinézett vonat nem létezik, ezért még van két óránk. Ez a városka három órára nagyon kellemes, egyébként igen unalmas hely. Megnéztünk még egy szecessziós bankot, és a bíróságot, pár modern köztéri szobrot (jobb lett volna, ha lovakat tesznek bronzból a közterekre, az már egyszer bejött).

Végül ki lettem stafírungozva, foszladozó nadrágom helyett vettünk egy újat. Az áruház érdekes volt: a szokásos óriási tér, mindenütt ruhák (ajaj). Kiválasztottunk három nadrágot próbálni, a próbafülkét kitárták előttem, de előtte feljegyezték, három nadrág. Aztán amit kiválasztottunk, elvittük, a másik kettőt otthagytuk a fickónak. Minden eladó (az összes lánynak enyhén lóarca volt) mini fülhallgatót viselt a fülében, a szája előtt pici mikrofonnal és így beszélgettek.

A farmer mellé vettünk hat pár akciós zoknit is, mert azok úgy látszik, nem bírják a szárítógépet és minden lehetséges helyen foszlanak szét (sarok, lábujjak). Múlt héten, amikor kikandikált az egyikből a nagylábujjam, picit jobban megnéztem, hátha menthető még, de láttam, mindkét vége lyukas a zokninak (plusz az, ahol bebújunk).

A farmert, amit vettünk itt Classic-nak hívják, azaz ugyanolyan, mint a régi volt. Hogy az embereknek könnyebb legyen, minden típusnak van neve és a próbafülkében (is) van egy magyarázó ábra, ami segít abban, hogy az ember tudja, mi van rajta. Különben ez azért jó, mert lehet keresni. Rajz is volt a hozzám hasonló bunkók kedvéért, akik nem tudják, melyik név mit jelent. Voltak tehenészgatyák, amik szélesek voltak, mint egy hokikapus, másoknak a varrása a bosnyák-gatyákra emlékeztetett és térdnél illetve térd alatt volt. Mások ezt keverték a szélessel és a túl hosszú szárral, amit az ember ízlésesen vonszolhat maga után. Szóval, én egész konszolidált vagyok a hagyományossal.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom