Ma nem törten túl sok minden eddig. Tegnap este sokáig dolgoztunk, aztán megnéztünk meg egy filmet is. Ebédre pedig tegnap a feljavított tegnapelőtti paradicsomos csirkét ettük. Vettünk valamit, ami hosszú és sárga volt (ránézésre összétevesztettem a banánnal), azt megsütöttük, csináltunk kuszkuszt és hozzá tettük a paradicsomos csirkéhez. Nem volt rossz. Ma reggel későn tudtunk csak reggelizni, mert a konyhát elfoglalta Elena és bőszen takarított. Még a kávéfőzőt is leverte, annyira igyekezett. Most kicsit leszünk az egyetemen, aztán majd hazamegyünk, keveset ebédelünk, este pedig elmegyünk valahova antikváriumokat nézni és vacsorázni. Még van hó, most nem is olvad. Amikor levittem a szemetet, nem tudtam, melyik szemetesbe kell a műanyagot és melyikbe a papírt tenni, mert be voltak havazva, s ellenőriznem kellett a szemetesek tartalmát, hogy kitaláljam, mi hova való. Közben persze a nyakamba fújta a havat a szél.

Mivel meg voltunk fázva, vettünk valami gyógyszert a torkunkra. A gyógyszertárban volt egy hosszú polc, amin a torokfájásra, orrfújásra használt gyógyszereket tették ki. Ezek közt tobzódtunk. Nekem egyik se tetszett, mert mindegyiknek fura színe volt. Végül egy egyhén ütőeres vér-színű kutyulékot vettünk. Az elsődleges inelligenciateszten megbuktunk, nem tudtuk kinyitni, végül Anikó bicskájának megadta magát a műanyag csomagolás. Az állaga még színénél is vészjóslóbb volt, nyúlós valami. Viszont segített, sokkal jobb a torkunk.

A gyógyszertár itt úgy működik, legalábbis az, ahova járunk, a CVS, hogy mindent lehet kapni, pl. melyhűtött pizzát, meg tejet, újságot, kozmetikumot (talán a drogéria a megfelelőbb szó) és vannak hosszú gyógyszeres szabadpolcok, ahol mindenfele recept nélkül kapható nyavaját lehet venni. Tehát nem kell egy doboz Algopirint egy fehér köpenyes nénitől kérni (aki nem mondja el, hogyha sokat eszem belőle, akkor az nem biztos, hogy jó, úgyis rá van írva). Lehet fényképet is előhivatni, kinagyíttatni vagy másoltatni. A bolt végében van a "valódi" gyógyszertár. A "kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét" litánia, amit a gyógyszerhirdetések után ledarálnak eredetileg rájuk utalhatott. Valahogy most sem értem, hogy lehet valakinek gyógyszerésze. Orvosom még csak-csak, de gyógyszerészem... Tehát, ott vannak a gyógyszerészek, akik tanácsot adnak (a drágábbat, azt kell megvenni) és kiadják a gyógyszert, ha receptes.

Noha hideg volt, elhatároztuk, hogy elmegyünk délelőtt a kilátóba, hogy megnézzük Bostont felülről, de kiderült, vasárnap csak délután nyit. Anikó szeretne másfele gyógyszert is a torkara, én mézzel kúrálom magam, lehet nem használ annyit, mint a piros lé, de sokkal jobb az íze.

Ha már otthon maradtunk, felszereltem az új fogasokat. Ez nem kívánt komoly technikai felkészülést, ragasztható fogast vettünk a törülközőknek a szobába. Le kell húzni a papírt a végéről és feltenni a falra. Az elsőt gyönyörűen feltettem, párhuzamos és merőleges mindennel, amit el lehet képzelni, a másikat viszont lendületből tettem MELLÉ, ferde is lett és lejjebb is van, mint a másik. Persze, feltétel után már nem módosítható, csak a festékkel együtt jön le.

Ha már kimozdultunk és átfagytunk a számítógép-boltba menet, vettünk lazacot (nem a számítogép-boltban) és azt vacsoráztuk spárgával. Ebédre előregyártott sajtos csirkét ettünk. A lazac jobb volt. Mivel két zacskóval vettünk, meg van egy kevés máskorra is. Én felvetettem, hogy megehetnénk ma este, de Anikó rámszólt, hogy "az unalmas, miért akarsz minden este lazacot enni???"

Úgyhogy este mást ettünk. Ha már a témánál vagyunk, reggelire tojásrántottát csináltunk szalonnával. Nagyon jól sikerült. Így erőt is gyűjtöttünk a nagymosáshoz. A házban a pincében vannak a mosogató- és szárítógépek. Be kell dobni négy darab huszonöt centest és lehet mosni. A legtöbb helyen nincs mosógép, az emberek gyakran mosodákba járnak. Minden második sarkon van egy mosoda.

Csak azért mentünk el otthonról, hogy kicsit feljavítsuk ruhatáramat, mivel b. nejem kijelentette, hogy a többiek előtt pizsamában nem jelenhetek meg. Teljesen igaza volt, és ezért mindig farmerben voltam. Úgyhogy ki lett adva az ukáz, hogy vegyünk otthonra egy szabadidőnadrágot. Elmentünk egy boltba, ahol 30-50%-os akció volt, és elkezdtünk válogatni. Suhogó "nejlont" nem akartam, olyat se, amit a csehszlovák tréningnadrágokat idéző két párhuzamos csík van. Kinéztünk egyet, ami e kritériumoknak nem felelt meg. Már majdnem megadóan igent mondtam (drágállottam 29 dollárért), amikor észrevettük, hogy túlzottan is divatos a ruha, mert buggyos, és a buggy (a nadrág feneke) a térdem alatt kezdődik. Jó bosnyák gatya volt tehát.

Én találtam szimpatikus kockás nadrágokat, de kiderült, azok pizsamák, vagy legalábbis nagyon fura dolgok, mert elől volt rajtuk egy nagyjából 20 centis slicc és ennek a közepén EGY gomb. Persze, ebben se mehettem volna emberek vagy Anikó lakótársai közé. Már majdnem feladtuk a reményt, amikor találtunk egy jónak kinéző egyedet 12 pénzért. Otthon derült ki, hogy élvezeti értéket két, belőle kilógó, 15-15 centis madzag rontja, amivel szorosabbra lehet húzni, de ez a drót, követve a mai divatot, KÍVÜL van. Slicce is van, kevésbé mutogatós-bácsi jellegű, mint az előzőé, csak 10 centis és egy gombos, úgyhogy a trikót kívül kell hordanom.

A számozás megint nem teljesen világos, mert voltak M-es nadrágok, amik gigásziak voltak rám és XL-esek, amik szűkek.

Végül eljutottunk a kilátóba is. Tehát, mivel reggel napos idő volt, elmentünk kilátóba. Azt olvastuk, hogy a Hancock-toronyban van kilátó. Amikor kijöttünk a metróból, ráébredtünk, hogy igen, tiszta az idő, de szeles, csontig hatoló hideg volt, ilyet én meg nem éreztem. Miközben a felhőkarcolót örökítettem meg, úgy éreztem, hogy lefagy a kezem. A Hancock-ban közölték, hogy szeptember 11 miatt örökre bezárták a kilátót (vajon mi köze a kettőnek egymáshoz?), de a szomszédos Prudential Centerben van kilátó. Egy kis hezitálás után elindultunk, de a szél majdnem elfújt minket. Szerencsére a Marriotba be lehetett menekülni, és onnan fedett folyóson át lehetett jutni a másik épületbe. Plázáztunk egyet, mert meleg volt. A csupa üveg folyósokon jó volt sétálni a pálmák között, mert ki lehetett látni az udvarra, utcára , de ugyanakkor MELEG volt.

Megkérdeztük az információban, hol a kilátó, mutatták, hogy a következő üvegfolyosó végen van a pultjuk: tényleg ott volt. És, minő csoda, nyitva is volt. Hét pénz volt fejenként a jegy. Fura módon először egy mozgólépcsővel le kellett menni a sárga parkolószintre, és onnan mentek liftek a kilátóba. Egyszerűsítendő a közlekedést, ezt már másik toronyház márvány előcsarnokában is láttuk, bizonyos liftek csak egyes emeletekre mentek, pl. 40-50. A mi liftünk 40-52-re ment, nem egészen egy perc alatt. Az expressz szakaszon bedugult a fülünk a légnyomásváltozástól. Ahogy gyorsult, úgy megroggyant a lábunk is.

A kilátás az ötvenedikről gyönyörű volt, körbe lehetett sétálni egy folyóson és mindent láttunk, meg az utcánkat is felismertünk. Ráadásul egyedülállóan tiszta az idő. Csináltunk vagy ötven fotót, aztán eljöttünk az egyetemre.

Délután dolgoztunk, vásároltunk, vettünk halat is (jó drágán, lazac árban), angolul codnak hívják (megnéztük: tőkehal). Gyönyörű fehér húsa volt, tíz perc alatt megsült, lisz-sajt-margarin-zsemlemorzsa-borsba-kaporba-tejbe panírozva. Petrezselymes krumplival ettük, nagyon-nagyon finom volt. Reggeli kávéfőzésemet Anikó árgus szemekkel ellenőrizte, mert újabban gondjaim vannak a kávéfőzővel. Az történt, hogy tegnap előtt elfelejtettem beletölteni a vizet a gépbe, és csak úgy magában ment szárazon. Szerencsére Anikó észrevette és megelőzte a tűzet. Erre másnap délben mindent gondosan vigyázva készítettem be a hozzávalókat, csak az ibriket nem tettem be a gépbe, amitől szépen elázott a konyhaasztal. Szerencsére csak a lé harmada úszott el.

Február másodikán megtudtuk, hogy itt is van egy állat, ami kibújik a vackából és megnézi milyen az idő. Ha látja az árnyékát, visszabújik, mert megijedt. Az újságban (Metró) benne van az állat, a groundhog (pici, szőrös, rágcsáló nagy foggakkal és a szótár szerint amerikai mormotának hívják), ami vissza is bújt, tehát még hat hétig tél lesz. Az újságbeli fotón szereplő állatot Punxsutawney Phil-nek hívják, valószínűleg a helyi állatkert lakója. Szóval itt nem maci, hanem mormota...

A mormota döntése felett érzett elkeseredésünkben elmentünk sétálni egy, általam addig nem ismert városnegyedbe, Brookline-ba mentünk vásárolni és csavarogni metróval. Ez a Brookline nem tévesztendő össze a New Yorki Brooklynnal. Mert az előbbi Bostonban, az utóbbi New Yorkban van.

Kellemes környék volt érdekes házakkal, némelyiket mintha Koós Károly tervezte volna, de nem. Voltunk egy kicsit könyvesboltban, lapozgattunk, aztán vásároltunk. Úgy gondoltuk, hogy különlegességeket veszünk. Én szerettem volna magamnak valamilyen édes itókát (csokoládé, kakaó), de végül is mogyorós (laktózmentes, de ez lényegtelen) tejet vettem. E mellé vacsorára eltettünk három puffancsot is, hogy ne legyen egyedül a kosárban a fagyit. A fagyi zöldteából készült. Vagy zöldtea-fagyi, ahogy tetszik. Otthon én megettem a maradék babot (kivivel, ami nagyon megbotránkoztatta Anikót, el is vette tőlem a kivit). Aztán jött a finomságok áradata (már jól vagyunk). A tej. Nos, a tej az olyan színű, mint a tej. Viszont olyan ízű, mint a mogyoró. Azaz az ember iszik valamit, aminek szín, szaga, állaga alapján tej, de olyat nyel, ami mogyoró. Nagyon fura. Mindenesetre megtaláltuk reggel a megfelelő felhasználási módot a mogyorós-tejnél: beleöntöttük egy részét a reggeli kávéba, az elvette az ízét. A tej után kicsomagoltuk a fagyit. A fagyi gombóconként van csomagolva egy tojástartó féle edénybe. Ez már gyanús volt. Amikor kivettük, éreztük, hogy a külső burka elasztikus, de oly mértékben, hogy amikor bedobtuk a gombóc fagyit a tányérba, felpattant. Az íze, nos, az íze... hogy is mondjam. Édes volt és hideg. Ennyiben megfelelt előzetes elvárásainknak. A többit hagyjuk.

Hogy a kísérleti alapanyagokat elfeledjük, elmentünk egy indiai étterembe. Nagyon kellemes volt. Úgy döntöttünk, hogy nem főzőcskézünk. Mivel ilyen helyen nem voltam még, Anikó kezébe tettem sorsom. Előételnek rendeltünk egy kis halat és egy kis fasírtot. Gyorsan hoztak is két pohár jeges vizet (ezt a figyelmes pincér mindig újra töltötte, ahogy arra járt). Majd kitettek az asztalra egy csomó (2) tálkát. A tálkák egyikében szósz, a másikában az Erős Pistához hasonló keverék lakott. Ezzel kellett keverni a fasírt felét (hagymakarikákkal és zöldpaprikával volt elkészítve). Nagyon ízletesek voltak. Inni joghurtos mangólevet kértünk. Én egyből megértettem Stein Aurélt és a többi India-járót, hogy mindig ilyet kortyolgattak. Minket ugyan nem legyezgettek szolgák, de így is jól esett a mangólé joghurttal. Főételnek spenótos marhát kértünk és halat. A hal pikáns piros szószban érkezett. Persze külön tálkában jött a rizs és az ismeretlen módon elkészített káposzta köretnek. Ahogy kevergettük az ételt, sikerült nagyon jóllakni, de annyira, hogy rövid séta után hazamentünk pihenni.

Még másnap is az indiai ebédet pihentük ki, úgyhogy utána csak valami könnyűt csináltunk. Kis csirkét fokhagymásan, rántott hagymakarikákkal és így aztán megint annyira jól laktunk, hogy a következő csavargás előtt muszáj volt pihenni egyet. Eredetileg fotóztunk volna, de aztán csak sétáltunk. Bolyongtunk a felhőkarcolók között, megnéztünk pár érdekesebb épületet, aztán találtunk egy antikváriumot. Egy 300 eves műemlék épület pincéjébe kellett lemenni egy szűk, utcáról nyíló lépcsőn (szenespince jelleggel). Ketten alig fértünk el. Lenn először egy virágüzletbe léptünk be, innen nyílt az antikvárium. Szűk folyósok (hátizsákkal kevés hely volt megfordulni) és 2 méter magasságig felnyúló könyvespolcok és mindenfele könyv. Nézegettük egy kicsit a könyveket, sokat a fotográfia polcot, aztán kimentünk. Egy társasjátékot akartunk venni, ezért bementünk a közeli könyvesboltba, itt viszont a játékot, amit interneten 15 pénzért árultak, 36 ért kínáltak, ezért nem vettük meg. Láttam viszont egy gyönyörű albumot Olaszországról 19 pénzért, amiből a e héten lejön 10% kedvezmény, azt lehet, megvesszük.

Kinéztünk meg egy szakácskönyvet, de itt az is 30 pénz volt, miközben találtunk egy hirdetést, hogy Valentin-nap alkalmából ugyanaz 6 dollár máshol. (Az emberek szerintem itt iszonyú sok munkaórát vesztegetnek az akciók keresésével.)

Az egyetemen sikerélményünk volt: sikerült beállítani a nyomtatót, hogy anélkül kapcsolódjon rá a tanszéki nyomtatóra, hogy be lenne dugva. Persze én már a drót nélküli internetet se igazán értem... Bedugok egy kártyát a laptopba és van hálózat! A Macintoshok a legjobbak, mert ott a kártyát nem a gép oldalába kell bedugni, hanem a billentyűzet alá kell helyezni. Mi ennek az előnye? Amikor a PC-kártya vesz, az oldalán két pici led villog, tehát az előadó látja, hogy az órán ki az, aki a laptopján nem jegyzetel, hanem internetezik.

Azért, hogy lemozogjuk a sok ebédet és leadjunk egy konferencia-jelentkezést, elmentünk a Harvardra. A Harvard (is) egy metrómegállóra van a Magazin utcától, csak kifelé. Gyalog ez 15-20 perces séta. A környék változatos, elmegyünk a cambridgei önkormányzat impozáns épülete mellett, majd pár bútorbolt következik. Az egyik kirakatában az itt árult heverők egyikén egy hatalmas, lusta kutya sziesztázik, lehet, azt reklámozza, milyen kényelmes az ágy. Látható pár templom, ami a falusi Angliát idézi, csak nincs körülötte buja vegetáció, csak jókora parkoló, meg forradalmi könyvesbolt, ahol Maótól Che Guevaráig mindent lehet kapni, ami a forradalomcsináláshoz szükséges szakirodalom.

A Harvard egyetemhez a metróról a Harvard téren kell leszállni. Végre valami logikus! Persze ez csak a Harvard egyik, de a legfontosabb része. A föld alatt buszterminál és rengeteg fura fazon van. Igaz, ők a föld felett is előfordulnak és megkérdik a járókelőket, akarják-e őket anyagi támogatásban részesíteni. Ezek a fickók nagyon hasonlítanak öltözetük, viselkedésük tekintetében azokra, akik a Ferenciek terén laknak és Fedél nélkült árusítanak.

Itt van a Harvard bolt, a régi campus területére be se kell menni, hogy az ember Harvardos pólót vagy kasmírsálat vehessen. A kasmírsál teljesen normális, csak attól, hogy harvardi (bocsánat, a Harvard-MIT közös szövetkezetének boltjából való), drágább a szokásosnál. A régi egyetemi épületek között tágas térségek, parkok találhatók.

A egyik ilyenen áll az alapító John Harvard szobra, amit a turisták előszeretettel fotóznak (én is). Valamikor pár MIT-es diák beöltözött hódnak. A hód az MIT jelképe (mérnöki ügyességű aranyos állat), s az egyetemen lehet is hód-ruhát kölcsönözni. Ők, hódnak öltözve elmentek a Harvardra és ott elkezdek hódként mindenféle illetlenséget művelni Mr. Harvard szobrával.

Ezt meglátta pár bősz (és hasonlóan elmebeteg) harvardi diák és megtorolták a szégyent. A verekedésben a visszavonuló hódok elvesztették egyik lábukat (mármint a kölcsönzöttet). A ruhát viszont vissza kellett adni - láb nélkül viszont nem lehetett, s a kőszívű kölcsönző 500 dollárt számított fel a hódlábért. Erre a két póruljárt alak gyűjtést kezdeményezett (elvégre ők a MIT-ért szálltak harcba és ott vesztették el a lábukat, azaz a hódét). Szépen gyűlt is a pénz, míg végül a lábatlankodók újabb csínyt eszeltek ki. Harvardos diáknak álcázva magukat elmentek a szomszéd egyetemre (Harvard) és ott, mint Harvardos újságírók riportot készítettek a Harvard hód-verő hőseivel és kijelentették, hogy le szeretnék fotózni a trófeát, a hódlábat. Amikor pedig előkerült az ominózus láb, hód- helyett nyúlcipőt kötöttek és visszamenekültek a MIT-re.

És visszaadták a lábat a kölcsönzőnek. A pénzről nem tudok semmit. Szerintem ekkor született a mondás is, hogy "kilóg a hódláb".

Itt az emberek büszkék egyetemükre, sokan járnak az egyetem emblémájával díszített pólóban (nekem is van!), sapkában, de komoly piaca van a (tiszteletet parancsoló, de nagyon ronda) nyakkendőknek, székeknek, dossziéknak és nagy mennyiségben fogynak a MIT-en (és a Harvardon és gondolom a többi egyetemen is) az egyetem címerével díszített 200-400 dolláros arany pecsétgyűrűk. Hogy a bögrékről, kulcstartókról (már olyanom is van), határidőnaplókról, stb. ne is beszéljünk.

Vannak itt ronda, modern vasbeton épületek, de régi, patinás előadótermek és kollégiumok is. Persze itt a patina nem egyenlő a penészessel. Az egyik kedvencem a könyvtár (azt mondják, valaki akkor lett igazi harvardos, ha már szeretkezett a könyvtárban - én ottjártamkor csak alvó embereket láttam, de lehet, ők száraz olvasmányaikba temetkezve ilyesmit álmodtak), de igazán az elsőévesek ebédlője a szívem csücske. Ide az alapképzés első évében résztvevők iratkozhatnak be menzára. Ha kellene írni a helyet, az mondanám, képzeljük el a Roxfort (Haghworth) ebédlőjét a Harry Potterből és keverjük össze a Parlament kupola- vagy üléstermével. Szóval, ez olyasmi. Egy hatalmas neogót csarnok és gyönyörű. Hosszú asztalok mellett ülnek a népek és falatoznak. Ezen a menzán nincs kifejezett menű. Egy oldalsó teremben van pár hosszú pult és azon van minden, ami emberi fogyasztásra alkalmas. Amikor voltunk, volt néhány köret (kétféleképp elkészített burgonya, édes burgonya, rizibizi, rizs, kukorica), sok-sok leves, saláta-alapanyagok. Többféle hús, hal, majd mindenféle gyümölcs, édesség és fagylalt. Persze ha valami elfogy, hoznak még. Az üdítő pedig természetesen folyik, mint Mátyás kútjából egykor a bor.

A csarnok végében található az alapító híresebb szobra. E szobor ujjainak a diákok csodatévő erőt tulajdonítanak, ezért gyűjtik őket, Volt idő, amikor a gesztikuláló Mr. Harvard kezein csak két-két ujj volt. Most már mozgásérzékelők és külön e célra tartott biztonsági őrök vigyázzák a protézises kezű Alapító szobrát, s ha valaki közelebb megy, egyből lecsapnak rá.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom