2001-ben nem tudtunk elmenni New Yorkba, az utazásra kitűzött napon megbetegedtünk és jobbnak láttuk otthon maradni és ápolni magunkat. 2002-ben szentül megfogadtuk, hogy ha törik, ha szakad, elmegyünk New Yorkba. Ehhez képest ez csak 2003 telén sikerült.

Most gondosan utánanéztünk mindennek. Interneten sokáig kerestünk szállást, néztük, hol, mi, mennyivel olcsóbb. Azt hiszem, idővel a repülőjegy-értékesítés az utazási irodákban vissza fog esni, mert interneten általában olcsóbb jegyeket találni. Nálunk egy darabig versenyképesek az irodák, mert olcsó a munkaerő és drága a számítástechnika. De így is, az amerikai ár megegyezett a magyarral. Valószínűleg akkor fognak az emberek irodában foglalni, ha a kényelmi szempontok lesznek az elsődlegesek: felvenni a telefont és megmondani, mit szeretnének, ami persze nem a legolcsóbb lesz. A programnak interneten szintén meg kell mondani a célt, beírni a preferenciákat (ár, átszállások száma, stb) és lehet válogatni. Az egyes internetes rendszerek viszont bizonyos viszonylatokon olcsóbbak, mást célszerű használni akkor, ha az ember hosszában és mást, ha keresztben utazik végig az Egyesül Államokon, megint mást, ha Európába vagy ha Dél-Amerikába igyekszik. Ezek a cégek repülőjegy mellett mindenféle egyéb turisztikai szolgáltatást kínálnak, szállást, autóbérlést, sőt kedvező árú csomagokat, szállást, repjegyet, étkezést, autót. Egy komplett utazást meg lehet szervezni így.

A foglaló rendszerek ráadásul bevezették az emberi tényezőt is, ugyanúgy képesek hülyeséget csinálni, mint az utazási irodában ülő kislányok, akik megígérik az utasnak, hogy a budapesti Kálvin téri szállodából kilátása lesz a Visztulára. Persze ez érthető, se az irodában a pult mögött ülő kislány, se a program nem járt Budapesten (és máshol se), ha esetleg a szöszi volt is, akkor se nézte meg a város összes szállodáját, látni-e onnan vizet, és ha látni, akkor azt a vizet hogy hívják. Ő is annyit tud, amennyi a prospektusban van - ha tud olvasni. A programmal is így van. A közös a kiegészítő ismeretek hiánya és az eladás vágya. Az egyik a jutalékért, állásért ad el, a másik, mert beprogramozták. Tehát a program képes úgy foglalni repjegyet, hogy az átszállásra Párizsban fél óra van. Ami néha kiszállni se elég. Ezeket lelkiismeretesen végig kell böngészni, csakúgy, mint a szállodáknál, hogy merre van és az ár adóval vagy anélkül értendő (anélkül, mert úgy kedvezőbb).

Hosszas keresgélés után New Yorkba lefoglaltuk a szállást, a Broadway mellett a Central Parktól pár utcányira fogunk egy kis szállodában lakni. Most sok akció van, hogy az emberek menjenek NY-ba, ezért a nagy szállodák is olcsóbbak, pl. a Hyatt-be 179 dollár a szoba, persze mi beértük egy majd feleennyibe kerülő kisebb szállodával.

Meg vettük a buszjegyet is. Ez kalandos vállalkozás volt. A busszal itt a szegények utaznak, jóval olcsóbb, mint a vonat vagy a repülő (ami lehet, hogy olcsóbb, mint a vonat). A busz az egy fideszes cég itt, mert ha hozol még egy embert, akkor jobb. Azaz kedvezményt adnak. Oda vissza egy jegy lett volna 60 dollár, de mivel ketten megyünk oda-vissza, ezért csak 80 kettőnknek. New Yorkba sokan utaznak, ezért ezen a vonalon nincs más kedvezmény, viszont más irányba ketten picit több pénzből akar 36 órát is buszozhatnánk. (Láttam prosit, mi szerint Montreal az 6 és fél óra buszon. Majd jövőre.) A busznál létezett még egy olcsóbb opció: a kínai busz. A kínai busz miatt csökkentik árrésüket a nagy busztársaságok, mert azonos minőséget nyújtanak olcsóbban, csak a végállomás nem NY "közepén" van, hanem valamelyik kínai negyedben.

A repülőre "bérlet" is van, mert vannak, akik Bostonban laknak, de NY-ban dolgoznak, naponta, vagy hetente járnak haza. Régen semmi ellenőrzés sem volt, az ember meglóbálta a repjegyét (mint a Volánbuszon) és szállhatott is be/fel. Sokan e-jegyet vesznek, interneten megveszik, kinyomtatják, ezt bedugják egy gépbe a reptéren, azonosításul még be kell dugni egy hitelkártyát vagy jogsit és a gép már köpi is ki a beszállókártyát. (Ferihegyen is van már ilyen a Lufthansánál és a Britishnél.) A vonatból a nagyon-gyorsvonat, az ACELA a legdrágább. Többe kerül, mint a repülő, de kényelmesebb. (Az aktuális akció szerint, ha valaki két jegyet vesz, egy harmadikat ajándékba kap bármely ACELA viszonylatra.)

A buszjegyvásárlás is érdekes volt. Ezt nem akartuk a "rendes" buszra interneten megvenni, mert egy órával korábban kellett volna átvenni a jegyet a pályaudvaron, inkább a hagyományos megoldás mellett döntöttünk. Megvettük nekem heti bérletet, és ezzel felszerelkezve mentünk a South Station -re. Itt van a buszpályudvar is, ami szép és nagy, a buszok rámpán közlekednek benne egyik szintről a másikra. A jegyvételnél elmondtuk, mit akarunk. Később láttuk a jegyen, hogy egy héttel korábbra adták, mint kértük, de aztán közölték, hogy ez normális, csak legyünk itt időben, mert nincs számozott hely (lásd Volánbusz). Általában a busz (Peter Pan és a Grayhound közös járata) érdekesen működött. Pontos napot és órát kellett megmondani az indulásra, a jegyre viszont egész más napot írtak, mondván, mindegy. A visszaút időpontja, tették hozzá, amikor értetlenül reklamáltunk, szabadon megválasztható. Tehát, akkor megyünk, amikor akarunk, noha meg kell mondani, mikor akarunk menni, a jegy értelmében nem akkor megyünk, de mindegy, hogy igazából mikor megyünk. Sebaj, amíg jár a kedvezmény... (Legközelebb lehet, egy napra megyünk, mert az csak 20 dollár/fő.) Jó. Meg akartuk nézni, mekkora a sor, hogy mennyivel korábban célszerű jönni és láttuk, hogy a képernyőn a péntek délutáni buszok vannak kinn. Vagy a képernyőn volt rossz a dátum és az óra. Megnyugtató, hogy itt se működik minden tökéletesen.

Korán indultunk, mivel négy és fél órás buszozásról volt szó. Valahogy kirángattuk magunkat az ágyból 5.30-kor, reggeliztünk egy kicsit, majd elmetróztunk a South Stationre. Mivel a buszon nincsenek számozott (garantált) helyek, azt vártuk, hogy fel órával korábban már tömegek fognak ott verekedni. De nem verekedtek, egy fiatal fickó lézengett a 3-as kapunál, akinek, mert tükörkopasz volt, fázott a feje. Fél órával később se lettünk tucatnyinál többen. Ekkor beállt a busz, ellenőrizték a jegyeket, arcképes igazolványt nem kértek, szemben a hirdetésekkel, és felszálltunk. A busz nagyon szép volt. Tetszett, hogy nem 3-4 nagy lépcsőn kell felkapaszkodni, hanem hét alacsony lépcsőfok vezetett fel. Az ülések kényelmesek voltak, a busz új. Az európai buszokon a WC általában a busz közepén van, itt a végén volt. Tilos volt benne menet közben állva pisilni, viszont sok volt benne a kapaszkodó. És lehetett használni is. Egy néni valahogy be is zárta magát, s beletelt egy kis időbe, amíg kiszabadult. Ki is kopogott. Mivel a WC pont a keréken volt, nagyon rázott, csoda, hogy senki se húzta le magát benne. Elindultunk. A busz egy alvóvárosban még felszedett 2-3 embert, aztán autópálya, és mentünk megállás nélkül. Végig nagy volt a forgalom. A táj nem volt túl lelkesítő. Bostontól NY-ig 360 km-en végig lakott területen vezetett keresztül az autópálya. Gyárak, elővárosok, alvóvárosok, kertvárosok, bevásárlóközpontok. Néha pár száz méter erdő, de mögötte ott is felsejlettek a házak, gyárak. és folyamatosan, nem elszórtan, hanem szorosan benépesülve. Láttuk a Yale egyetem letérőjét is, aztán már közeledtünk NY-hoz. Egy tó kis szigetén pici házikó állt, az nagyon tetszett. Arrébb egy folyó torkolatában két gigászi gyár előtt, jókora üres, nádas tér közepén állt egy másik ház. Gondolom én, örök kilátással a kéményekre. Hacsak nem építenek elé egy még nagyobbat. Aztán megláttunk egy lakótelepet. Igazából nem is volt nagyon ronda, 26 emeletes házak tömkelege ízlésesen elrendezve. Aztán a lakótelepek egyre rondábbak lettek, s a következő fél óra olyan volt az autópályán, mintha folyamatosan a kispesti lakótelepen autóztunk volna keresztül. A házak egyre csúnyultak. Alkalmanként szebbek is feltűntek, néha raktártelepek váltották fel őket, majd házak és házak. Ezek idővel katasztrofálisan undorítóak lettek, utóbb megtudtuk, az volt Bronx. Egy autóárverést hirdető valami után rákanyarodtunk egy hídra és máris Manhattanben voltunk. Ez az előzőknél is lepukkantabb utcákkal kezdődött. Mindenki szerecsen volt. Lerobbant boltok, ocsmány házak, vakablakok. Arra gondoltunk egymástól függetlenül, hogy talán le se szállunk. Aztán, ahogy haladtunk délnek, picit javult a környék.

Mielőtt elindultunk, picit utánanéztünk NY-nak. Azt olvastuk, hogy ma már sokkal biztonságosabb, mint pár éve és NY az USA egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. A metró ugyancsak biztonságos, bár éjjel jobb az állomásfőnök kuckója előtt állni, abba a vagonba beszállni, ahol a masiniszta van, nem ülni egyedül egy vagonba és nem állni a peron szélére, mert volt már rá precedens, hogy játékos kedvű helybeliek a peron szélén állót az érkező szerelvény alá lökték. Az utcák is biztonságosak, bár egyes helyekre jobb be nem menni, sötétben jobb a főutakon maradni ott, ahol sok az ember. Zsebes sok van. Mindezzel alaposan megnyugtattak minket. Anikót főleg az aggasztotta, hogy nem ajánlották, hogy az ember nyilvános WC-re menjen pl. utcán (ott nincs is), metróban (már ott sincs), pályaudvarokon még kevésbé. Inkább menjünk vendéglőben, kávézóban, stb. (Lehet, hogy a vendéglősök szponzorálják ezeket az útikönyveket és városismeretetőket?)

A buszpályaudvaron a WC-ben és környékén morc figyelmeztetéseket lehetett olvasni: "itt csak az utazóközönség tartózkodhat". Itt "tilos kéregetni". Itt "tilos köpködni". Itt csak az arra kijelölt helyen lehet hugyozni. Itt csak az arra kijelölt helyen lehet kakálni, de "TILOS" összeszarni a WC-t. Stb. Minden sarkon egy biztonsági ember. Lehet, hogy pont ezért a WC nem volt összeszarva, nem voltak kéregetők és illetéktelen helyen se hugyoztak sokan.

A pályaudvarról bementünk a metróba és ott megvettük a napi bérletet. Egy utazás bármin (busz, metró), bármeddig 1.5 dollár. A buszon felszálláskor ezt lehet pontosan kikészített készpénzben fizetni (nem fogadnak el papírpénzt) vagy tokennel (ami olyan, mint a tantusz) és bárhol kapható. A metrón tokent kell bedobni, hogy beengedjen a kapu. Rengetegféle bérlet van. A napi bérlet, ami mindenre jó az 4 dollár. Azt automatákból lehet venni. Az automatáknak érintőképernyője van, először megkérdik, hogy angolul, spanyolul, oroszul, kínaiul vagy milyenül óhajt a vevő beszélni (olvasni). Utána megkérdi, mit akarunk. Napit, hetit, havit, hány utazásost, stb. Ezek után megkérdi, miben fizetnénk, kártyával, papírral, érmével. és kérünk-e számlát. (Egyes gépek csak érmét fogadnak el, de ezt előre megmondják.) A ketyere rengeteg fém egydollárost adott vissza. Ilyet mi még nem láttunk... Hogy mik vannak. A bérlet egy papír mágneskártya, amit le kell húzni a metróba bemenet, így enged be. A buszban is be kell dugni. A buszokon csak az első ajtónál lehet felszállni, csakúgy, mint Bostonban, és mégse anyázik senki. De menjünk tovább. Bérletünk birtokában inkább sétálva indultunk megkeresni a szállodát. A 9. Avenue nagyon érdekes volt. Szexboltok váltogattak a trikóboltokat és az elektronikus kütyüboltokat és a képeslapüzleteket. Néha a kínálat keveredett. Anikót alig lehetett elvonszolni egy-egy elektronikus üzlet elől. A szexboltokkal szemben négycsillagos szállodák emelkedtek a másik oldalon majdnem az égig (úgy 20 centivel voltak alacsonyabbak, mint az ég). Minden sarkon állt egy UPS (csomagkihordó cég) autó, minden másodikon egy rendőrautó. Néha a rendőr megbüntette az UPS autót, mert az tilosban parkolt. A szálloda utcáját W56 hamar megtaláltuk, de a hotelt magát nem. Második körben derült ki, hogy azért, mert annyira kicsit. Mikor meglett, megnyugodtunk és a nyakunkba vettük a várost. Ami elég nagy. Először kinéztünk a Colombus Circle-re és a Central Parkra . Mint a filmekben: jöttek a futásból az egészséges emberek a jóltáplált (kutyakaja reklámokból ismert) szépszőrű kutyákkal. Benn a parkban cirkált a rendőr, ment a mentő. A park nagy volt, csak bekukkintottunk és mentünk le délre. Véletlenül belebotlottunk a Carneggie Hallba, körbejártuk, láttuk, lekéstük a látogatást, de megjegyeztük, hogy mikor vannak túrák. A teázó, ahol meg akartunk melegedni az épületen belül pont aznap zárva volt. (Pedig a fotók alapján gyönyörű.) Tovább mendegéltünk a hidegben (-7). A Times Square -en rengeteg fényreklám fogadott. A fényreklámokat csak itt engedélyezték (itt csinálják a tipikus képeket New Yorkról). Mivel közeledtünk a fagyhalálhoz, gyorsan ittunk egy forró csokit és egy kávét. Egy közparkban épp szabadtéri zenéhez készülődtek, arrébb az Empire State Buildinget láttuk. Fel is mentünk a tetejére. Ha már ott volt. Az előcsarnokban biztonsági ellenőrzés, nem túl meggyőző fémdetektoros kapu, a Parlamenté hatékonyabb. Ez nem csörgött a tollamra se. A lift 10-esével ugrott és meg jobban bedugult a fülünk. Csak bámultunk. A 80 emeleten kezelték internetes jegyeinket. Egy japán csoportot leelőzhettünk, mert az ő jegykezelésük nagyon lassú volt. Felkínálták, hogy vehetünk fantasztikus audio-idegenvezetőt, de nem vettünk. Fene a májunkba. Most a fedetlen körfolyosó is nyitva volt, gyönyörűen látszott minden. Kicsit hideg volt... Rengeteget fotóztunk. A dolgok nagyon közelinek tűntek, aztán sétálva már látszott, hogy ez nem annyira van így. Mint jó turisták, nyomtunk saját magunknak emlékérmet. Ez egy dollár és egy cent. Az egy dollár a szuvenír ára, az egycentesből lesz a szuvenír. A gép egyszerűen rásajtol egy képet az egycentesre. A kilátóban jellemző módon volt női és mozgáskorlátozott WC, a férfiakra persze nem gondoltak.

Metróval mentünk tovább délre, hogy kinézzünk a Szabadság szoborra. Ki is néztünk. Ott is volt. Anikó elkezdett bárátkozni egy sirállyal , mire odajött egy galamb és egy mókus.

Olyan volt, mint Szent Ferenc, mikor beszél a madarakkal, már csak Zefirelli zenéje hiányzott alóla. A sirályoknak viszont nem sok érzékük volt a bukolikus képekhez, ők erőszakosan követelték a kaját, egyik neki is repült Anikónak, mire beszüntettük az ingyenkonyhát. A mókusok aranyosabbak. A Szabadság szobor szép volt. Elhatároztuk, hogy legközelebb megnézzük a Bevándorló Múzeumot is az Ellis Islanden (ahol partra szálltak a hajóval érkezők). Hogy kihasználjuk a bérletet, tovább mentünk a WTC-hez metróval. Ott is volt a helye, egy nagy gödör, ahol most építik újjá a metrót. A szomszédos templom falán spontán emlékfal, a gödröt övező kerítésen hivatalos megemlékezés. Amint körbejártuk, bejutottunk egy szomszédos gigászi irodaházba. A World Financial Center három épülettömbből állt, minden márványból és rézből készült, a télikertben 16 pálma alatt pihentünk meg pár padon. Szép volt. Itt egy kiállítást is megnéztünk a további tervekről, mit építenének a WTC helyére. Nagyon jól nézetek ki. Még sétáltunk egy kicsit, aztán elmentünk a szállodába. Egy éjszakára megfelelt. Meg vacsiztunk a közelben (Bill Clinton dedikált fényképének a társaságában egy barátságos pizzázóban), aztán 9 óra fele már aludtunk is. Reggel korán akartunk kelni, de mivel az ablak egy olyan világítóudvarra nézett, amit beépítettek, nem vettük észre, hogy reggel van. Tízkor indultunk hóesésben tovább bolyongani. Vettünk bérletet és buszozni kezdtünk. Hosszában végigbuszoztuk a szigetet. Nagyon fura volt látni, hogy a felhőkarcolók után egyszer csak 2-3 emeletes, falusias házak közé érünk, majd megint megváltozik a környék. Láttunk olyan parkolókat, ahol az autókat valamilyen vasszerkezettel egymásra tették és így négy szintnyi autót pakoltak egy helyre.

Akkora lett köd, hogy lemondtunk a hajózásról, alig lehetett valamit látni. Megnéztünk egy templomot, ahol II. Erzsébet is járt (lábnyomának a helyét emléktábla örökítette meg). Tovább csoszogtunk a Wall Streeten, ahol több ötágú csillagot láttunk, mint egy május elsejei díszszemlén. Bámultuk a bankokat. Sajnos szeptember 11 miatt nem lehet már látogatni a tőzsdét, pedig azt megnéztük volna. Miután bolyongtunk az óvárosban, felbuszoztunk a másik oldalon az ENSz -ig, ami bűnronda. Olyasmi, mint a SOTE, csak nagyobb. És a SOTE szebb is. Előtte állandóan közvetítőautók állnak és várják a híreket. Arrébb egy még csúnyább épület: az USA ENSz nagykövetsége. Meg arrébb az Uganda ház. Ebédeltünk, mert már kezdett sok lenni a jóból. Kínai vendéglőben kacsát ettünk meg valamilyen mázas csirkét. Nagyon finom volt. Anikó könyörgése ellenére se vettem neki a gyémántnegyedben brilliánsgyűrűt. Kőszívű vagyok... Még elmentünk a Gran Centralra, a központi pályaudvarra. Hatalmas volt és tiszta art deco. A központi terem tetején csillagképek. Picit hasonlított a moszkvai metróhoz. Kicsit tátottuk a szánk, aztán meg elmentünk a Rockefeller Centerbe , ami szintén impozáns volt, bár az arany és a fekete márvány nagy tömegben nyomasztónak tűnt. Már nem volt sok időnk, még kávéztunk, buszoztunk, aztán ránéztünk a főpostára, és elmetróztunk a buszhoz. Jól tettük, mert már gyülekeztek az emberek. Épp csőtörés volt és gyanús színű lé öntötte el az alsó szinteket. De gyorsan hoztak porszívókat és eltűntették a lét. A buszpályaudvar hatalmas, 435 kocsiállása (kapuja) van. Meg részünk volt egy meglepetésszerű ellenőrzésben (csomag, fémdetektor), aztán jöhettünk is vissza Bostonba.

Este 11-re otthon is voltunk.

Következő fejezet

Előző fejezet

Tartalom