Tartalom

Előszó

I. CAMBRIDGE

Utazás - A lakás és a gardrób - Cambridge, a tűzveszélyes gyárnegyed - Egyetemi klubok - John, aki Jon - Bevásárlás - McDonald's - Kertvárosok - Mikrocenter - Talált tégla

II. CONCORD

New England - Concord - North Bridge és az Isaac kapitány - Fűtött mosdó - Walden és a remete - Mike's

III. HÁLAADÁS

Kuponmánia - Munkamániások - Az éhenhalás veszélyei - Pulykák - Hálaadás - Alkoholvásárlási jogosítvány - Shogo, a láthatatlan - Vacsora

IV. BOSTON

Mozi - CD-bolt - Szemtelen mókusok - Vásárlás - Boston és bostoni urbanisztika - Freedom Trail - Szépművészeti Múzeum és a szívdobogtató kávé - A Harvard Bridge hossza

V. MIT-I

Ebéd a teherautóból - MIT Múzeum - A Student Center rejtelmei - Rejtvény - Tűzriadó - Diákcsínyek - Tanítvány

VI. SALEM

Salem és a boszorkányok - Krumplifőzelék - XXX - Laptop vétel és internetes vásárlás - Lakat - Bevásárlás: tejföl és májashurka - Havazás édessüteménnyel - Sci-fi maraton - Palacsintakudarc

VII. MIT-II

Program: regisztrálás - Reklámok - Palesztin preformance - Chomsky - Egyetemi állatkert - Szárazföldi műtonhal - Olvadás - Körtecsere - Robotverseny - Reformkonyha

VIII. NEW YORK

Szállásfoglalás, e-utazás - Buszközlekedés – Buszpályaudvar - Greyhound - Táj - Tilos - Madarak - New York

IX. HARVARD

Patikai bevásárlás - Gyógyszertár amerikai módra - Otthonka gondok - Kilátó - Hal - Kávé problémák - Mormota nap - Indiai - Brookline - Hódláb a Harvardon

X. PROVIDENCE

Villanykörte - A lakás intim titkai - Elena és a sütő meg a telefon - Mag 24 - Providence - State House és a város-rehabilitáció - Brown Egyetem

XI. Hó

Természettudományi Múzeum - Hó-hó-hó - Cipőbolt - Kenguruakasztás - Az ágyazás módszerei - Elena viharzik - Munkakeresés - Búcsúbuli és lakbérelemzés

Előszó

A hatvanas évek végére az Egyesült Államok (...), az

imperialista politika bástyája belső válságtól áthatott

ország lett...

Panoráma Útikönyv

Most lehet, el kellene magyaráznom, miért pusztítottam el ennyi erdőt a következő oldalak kinyomtatásával.

Amerikát nem ismerem, csak arra jöttem rá, hogy nagy. Ha mondjuk Budapestről elmegyünk Európa egyik legtávolabbi csücskébe, Sevillába, az 3200 km. Ezzel viszont még koránsem jutottunk el az Egyesült Államok kanadai határától a mexikóiig. Sőt, a Keleti partról se értünk át a Nyugatira. Talán úgy kell elképzelni, mint a Szovjetuniót. Csak más. Azt nem tudom, rosszabb-e.

Bostonban London, az óceán másik partja alig volt messzebb tőlem, mint az Egyesült Államok Keleti partja - pedig nem is számoltam se Alaszkát, se a Hawaii-szigeteket.

Tehát Amerikából csak egy kis csücsköt láttam, amire azt mondják, nem átlagos. Nem az igazi. Például többen ellenzik a háborút, mint támogatják.

Bostonból irkálgattam mindenféle levelet haza. Ezeket összeszerkesztettem, kiegészítettem, ebből lett ez a szöveg. A CD-verzióbe beszúrtam pár képet is. Ha kép nem olyan fontos, akkor egy linkkel lehet eljutni hozzá. Ha fontosnak vagy nagyon szének tartottam, vagy egyszerűen csak tetszik, benne van a szövegben és ki lehet nagyítani, ha rájövök, ezt miként kell csinálni). Mivel a sok kép szerintem szétszabdalná a szöveget, általában inkább csak linkelek. Igazából főleg arról szól, hogy mit láttunk arrafele és főleg, hogy mit ettünk . Ha valaki fogyókúrázik, ajánlom, inkább mást olvasson.

I. CAMBRIDGE

Utazás - A lakás és a gardrób - Cambridge, a tűzveszélyes gyárnegyed - Egyetemi klubok - John, aki Jon - Bevásárlás - McDonald's - Kertvárosok - Mikrocenter - Talált tégla

... Cambridge nélkülözi a Ferenc József-i

Bécs stílusát ...

John Kenneth Galbraith: Egy kortárs emlékei

A csinos szőke földi utaskísérő lány útlevelemmel a kezében lenyomott néhány gombot, majd a mögötte állóhoz fordult:

- Jó?

- Nem.

Ferihegyen a British-es hölgy még gyakornok volt és ezért enyhén bizonytalanul kezelte a berendezést és ismét a mögötte állóhoz fordult:

- Jó?

- Nem.

Ezért kicsit sokáig tartott a beszállókártya kiállítása, de legalább megkaptam a londonit is. A következő gyakornok a tranzitban várt: ő rosszul tette be a beszállókártyát a gépbe, ami ezt a jegyszelvénnyel együtt szó szerint bedarálta és leállt. Ki kellett állítsanak egy másik beszállókártyát, közben viszont beejtette az útlevelem a pult mögé, ahonnan úgy kellett kipiszkálni. A tranzitban Ferihegyen nem vásároltam, akartam még esetleg venni egy-két könyvet, de nem találtam semmi érdekeset. Volt rengeteg Márai (könnyed olvasmány repüléshez). Vettem volna útikönyvet, volt egy hatalmas polc Lonley Planet útikönyv. Gondoltam, nézek egy New York útikönyvet, de azt se leltem. Lehetett volna venni Indonéziát, Balit, Malaysiát, Madagaszkárt, Sziklás-hegységet, Antarktiszt [sic!] (milyen lehet ott egy olcsószállás ajánlat?) Mexikót, Mexikó Várost, de NY nem volt.

A gépen köztem és a szomszéd utas között volt egy szabad szék, ezért élveztem nagyon az utat. Felszállás után fotóztam, mert gyönyörű volt az ég és látszott a Dunakanyar is. Aztán olvastam. Az uzsonna egyszerű volt: szendvics. De nem volt rossz. A kenyeret joghurttal ettem, úgy még jobb volt. A gép fél óra késéssel indult (egy óra késéssel érkezett Londonból Budapestre), de csak 10 perc késéssel érkezett Heathrow-ra.

Meglepett, hogy lehet egy repülőtér ilyen nagy. Csak mentem, mentem a folyosókon és úgy látszott, soha nincs végük.

Az átszállás is nagyon kellemes volt: könnyen megtaláltam a buszt (csak gyalogolni kellett intenzíven 15 percet a mozgójárdán), a busz pár földalatti (helyesebben kifutópálya alatti) járaton átvitt a 4-es terminálra. Itt egy bevásárlóközpontba jutottam. Olyasmi volt, mint a West End. Egy órát csavarogtam, aztán leültem olvasni.

A transzatlanti járaton megint szerencsém volt: ismét üres hely volt mellettem. Lehet, novemberben nem utaznak annyian. Egyből hoztak a kitöltendő amerikai papírokat, fehéret, zöldet, pirosat és vámot és megint meg akartak győzni, mint tavaly, hogy én amerikai vagyok és nekem nem kell fehér papír. Pedig de. Kitöltöttem, mire kész lettem, jött is az ebéd, én beef -et kértem, nagyon finom volt. A halsaláta se volt rossz, a pudingban úszó áfonyatorta pedig egyenesen fenséges volt.

Rengeteg narancslét ittam, olvastam és néztem az előttem lévő szék támlájába épített tévémet. Öt-hat mozicsatornából, hat rádiócsatornából lehetett választani. A legjobban a 33-as csatornát szerettem, ott lehetett megnézni a repülési információkat, magasságot, sebességet, meg azt, hogy fel órával korábban érkezünk.

A belépésén se volt gond, csak az előttem állónak okozott gondot a "CSALÁDNEVE" rovat kitöltése.

Anikóval sokkal kellemesebben utaztunk, gyorsabban telt az idő, lehetett együtt nevetni a furcsaságokon, nézni a boltokat. Januárban simán elindultunk, nem volt semmi gond, Anikó csodálkozott azon, hogy a Lufthansához képest milyen jó a szendvics. A joghurt is nagyon finom volt teszem hozzá. Gyönyörűen látszott minden a repülőről. A gépmadár megint Budapest városnézést csinált távoztában, a Margitsziget különösen jól látszott. Leszálláskor csodaszép volt London, a Temze ragyogott a nap fényében . Rossz oldalon ültünk, mert a másikról a Cityt lehetett látni, de így se volt rossz. Londonba rendesen megérkeztünk, átestünk az első biztonsági ellenőrzésen, átbuszoztunk a 4-es terminálra, aztán korzóztunk. Megnéztünk pár könyvesboltot, elektronikus kütyü-üzletet, Anikó megfelelően bebüdösítette magát a partfümboltban. Egy játékboltban láttunk egy mű-nyulat, ami ült, rágott, megmozgatta a füleit, ugrott kettőt. Ezt ismételgetve mászkált fel-alá a boltban. Hiába figyeltük, arra nem jöttünk rá, bogyót potyogtat-e. Nekem a nyúlnál jobban tetszett egy szárnyas disznó, amelyik egy damilra felfüggesztve röpködött körbe-körbe és csapkodott szárnyaival. Volt ilyen helikopterben is, de abban nem volt semmi báj és ötlet. Repülő helikopter, ugyan, de szárnyas disznó!!!

Egy pihenőszobában ettünk, ittunk, aztán egy órával a gép indulása előtt kiírták a kapu számát. Odamentünk, zárva volt. Leültünk, s meg most is ott ülnénk, ha nem vesszük észre, hogy valaki odamegy és belöki az ajtót. Mi is ezt tettük, s egy hosszú folyóson eljutottunk a váróba. Itt Anikót kiemelték a biztonságiak és megmotozták, kipakolták a cuccát és még a cipőjébe is beleszagoltak. Lehet, tetszett nekik a parfüm.

Busszal vittek a géphez, jó helyünk volt. Először megnéztünk egy filmet (Bourne rejtély), nagyon rossz volt, de főhős majdnem mindenkit megvert. Akit nem vert meg, azt lelőtte.

A vacsi finom volt, szokás szerint csirke és marha szerepelt az étlapon. Én marhát ettem, nagyon jó volt. Anikó csirkéje se volt kutya. (Legalábbis reméljük.)

A második filmet én végigbóbiskoltam, csak a reggelire ébredtem fel (ami inkább második vacsora volt). Ekkor az ablaknál ülő bolgár lány rájött, hogy rosszul van és rekord sebességgel ment visszaadni a légitársaságnak a szendvicset.

Tíz perccel korábban érkeztünk, de ezt a gép el is vesztegette, köröztünk Boston felett. Szép volt a város kivilágítva, rengeteg volt a fény.

Az ellenőrzés gyors volt, Anikótól mindenki azt kérdezte, mennyi időt töltött az USÁ-n kívül, de a konyakosmeggyel nem buktunk le. 21.30-ra érkezett a gép, s nagyjából 22.15-re ki is jutottunk.

Másodjára nem ismertem rá Loganra, Boston repülőterére, mert bővítik és a kijárat az új szárnyon át vezet, az viszont még munkaterület, s az amerikai sztahanovisták meg negyed tizenegykor is hegesztettek. A reptéri buszig így gyalogolni kellett 100 métert. Enyhén fagyott, de a 2 bőrönddel ezt nem ereztem. A busz viszont nagyívben kikerülte a megállót, Anikó pedig pátyi rutinnal vetette magát a járgány után (hogy közben mit mondott, azt nem ismétlem meg). A busz picit arrébb állt meg, én loholtam a két bőrönddel, csak nem fértem el az ajtóban... Azért valahogy felszálltunk. A metróra pár percet kellett várni, de jött, csakúgy, mint a másik, majd a harmadik, este 11-re már a Magazin utcában voltunk.

A lakás semmit se változott (lásd az alaprajzot a következő oldalon). A ház, ahol Anikó lakik, egy tipikus külvárosi társas ikerház. A lakások mind egyformák benne. Egy szinten két lakás van. A lakásokban egy hosszú folyosóról nyílnak a változatos méretű szobák. Öt hálószoba van, egy jókora konyha és egy hatalmas nappali. Minden szobából, folyosóról számtalan, rejtélyes gardrób nyílik, némelyikben ismeretlen, elfeledett cuccok halmozódnak. Akár veszélyes szörnyek is növekedhetnek benn. Az egyik ilyen, a folyosóról nyíló lyukban egyszer kiégett körte, arra, hogy ez mikor következett be, már senki sem emlékszik, de a körtét még nem cserélték ki. Ettől a nagyobb spejznyi gardrób a Bermuda-háromszöghöz lett hasonlatos, a benn elraktározott holmik egy részét elnyeli. Vagy a gardrób maga, vagy a benne növekvő gigászi porcica, ami inkább por-leopárd. Találtam ott elfeledett meg elveszettnek hitt bőröndöket, de a kutatás után zuhanyozom is kellett.

A Magazin St-i lakás vázlatos léptékhelytelen alaprajza .
Reggel Anikónak órája volt - egyből az egyetemen kezdtük. Én, szokásomhoz híven, az órák idejére leültem egy gépterembe, onnan számítógépeztem, aztán elindultunk csavarogni. Novemberben, amikor megérkeztem, látszott még javában tart az ősz.

Pár munkás lelkesen porszívózta a parkokból a faleveleket. Gigászi "hajszárítókkal" terelték őket egy helyre, majd bálázták a lehullott lombot. Hiábavaló munkának tűnt, reggel, amikor megérkeztünk, már dolgoztak, délben, amikor eljöttünk, még mindig porszívózták a parkot.

Az egyetemre jövet sétáltunk egyet a gyárnegyedben - mert Cambridge egy gyárnegyed volt valaha, méreteiben, termelésében Detroittal versengett, aztán tönkre ment és idővel elkezdtek mindenféle dolgot betelepíteni a gyárak helyére. Sokszor viszont megmaradtak a téglafalak, ettől a környék nagy része kellemes vörös színben pompázik. Olyan az egész, mint egy óriási téglarakás. Azért, persze nem rossz. A nyelvész tanszék épületével szemben a szintén vöröstégla burkolatú, 28 emeletes Marriot szálló áll. Kicsit arrébb, a Charles folyó partján magasodik az enyhén lépcsős piramis formájú Hyatt. Egy régi, 19. századi tűzoltóságból most készült el egy pici szálloda, tűztoronnyal. Elől megmaradt a régi, kétszintes tornyos tűzoltóság, mögé, egy gyárépületből csináltak egy 5-6 emeletes központi tömböt. Ahogy megyünk Anikóhoz vissza az egyetemről, úgy 10 perc sétára a központi épülettől, egy háztömb (n.b. gyártömb) letarolásával építettek egy parkot és köré egyfelől lakó házakat (gyárstílusban) és másfelől irodaházakat (meg gyárabb stílusban). Itt áll a "Star Market", ahova gyakran megyünk bevásárolni, az utcáról fel kell menni mozgólépcsőn a második emeletre és ott a szupermarket. Mellette jobbról egy ocsmány parkolóház, balról a Park hotel található. Szóval, pár méterenként teljes változás: lerobbant parkolóház és a szálloda előtt megálló limuzinok. Itt van a közelben a MIT múzeuma is. Elhatároztuk, hogy majd alkalomadtán oda is elmegyünk.

A MIT környékén egyetemi koleszok és egyetemi testvériségek klubhelyiségei vannak. Ők büszkén írják ki mindenhova, hogy Phi Béta Kappa, An Alfa Béta, meg ilyesmik. E testvériségekhez tartozni nagy dolgot jelent, ezért a bekerülésért öldöklő harc folyik. És nemcsak harc - néha a beavatáson az asztal alá kell inni a többieket. Mostanában ezt igyekeznek korlátok közé szorítani, mert egy fiú pár éve halálra itta magát és a szülei pert nyertek az egyetem ellen, mivel a gyermek még nem töltötte be a 21. évét és a nemes (?) halál az egyetem területén érte utol.

Egyetem után hazamentünk és ott paradicsomos csirkét ettünk volna, de Jon bevonult a konyhába egy lánnyal és ott lelkiztek. Jon Gayewsky a második legnagyobb szoba lakója. Tipikus amerikai. Szülei lengyel bevándorlók. Jont igazából Johnnak hívják, de ő Jonnak hívja magát. Lelkes, szakállas, termetes nyelvész, néha kicsit ideges és labilis, ilyenkor ököllel szokott tükröket és faliórákat összetörni, ez se a tükröknek, falióráknak, se a kezének nem tesz jót. Egyébként szimpatikus fickó és jól főz.

Mi, hogy ne zavarjunk, az éhen halás helyett inkább úgy tettünk, mint egy becsületes amerikai házaspár: elmentünk a McDonald's-ba. Amikor vásároltunk egyszer a CVS-ben, ami egy drogéria-gyógyszertár-élelmiszerbolt keveréke, a számlán volt egy McDonald's kupon. A kupont, egy közepes üdítő és krumpli vásárlása esetén be lehetett váltani egy BigMac-re. Ezt is tettük, rendeltünk két közepes kólát, krumplit és BigMac-et. Utána elindultunk karácsonyi ajándékokat nézni a szomszédos boltokba. Anikó mindenáron egy új pullóvert vagy esőkabátot szeretne nekem venni (látta a kiránduláson készült fotókat esőkabátomról és úgy döntött, ebben még az erdő vadjai, madarai se láthatnak többet). Először felvettem egy M-es kabátot, ami enyhén passzent volt, utána felvettem egy XL-est, ami meg passzentebbnek tűnt, utána jött és M-es, ami nagy volt, stb. Ahány féle kabát, annyi méret. Körülnéztünk egy lakberendező boltban is, itt rengeteg hasznos és még több haszontalan háztartási nyavaját találtunk. Kifele jövet a boltból láttunk egy tűzoltóautót és lefotóztam, mert annyira érdekes. A rendőrautókba nincs pofám befotózni, pedig az, ahogy ül benn a zsaru és eszi az édes süteményt, a Donutsot és issza rá a literes kávét (valószínűleg ezért kövér), miközben a laptopon on-line ellenőrzi a rendszámokat vagy csak játszik, az megérne pár kockát. Ha már elkezdtük a shoppingolást, akkor abba se akartuk hagyni, kimentünk a folyópartra (ott vettem észre, hogy a Radisson is itt van, hogy kiegészítsem a gyár-beszámolómat, meg egy másik, nagy apartman hotel is), ahol elsétáltunk egy elektronikai boltba.

Kedvenc elektronikai boltunk a Magazine utca végén, a Charles folyó partján egy autópálya és néhány emeletes ház között húzódik meg. A Magazine utca és az a környék, ahol Anikó lakik, nagyon kellemes hely. Kertváros, olyan, mint Kispest, vagy Budakeszi. A házak mások, de a hangulat ugyanaz. Családi házak pici kerttel. A kert néha olyan pici, hogy nincs is, a két ház között annyi hely van, hogy be lehessen tenni a kukákat. Itt minden fából van. Miután elkészült, fával burkolják, hogy ne nézzen ki annyira fának. Néha reggelente arra ébredtünk, hogy a felettünk lakó lelkesen kipattant az ágyból, amitől megremegett mind a négy emelet. A farostlemezszerű lapokat egy fémvázra szerelik rá és kész is a ház. Általában nagyon jól néznek ki és nem is zsúfoltak.

Mivel minden fából van az amerikai kommandósoknak a csizmatalpa is golyóálló kevlárból készült, mert itt át lehet lőni mindent. Próbálják meg ezt otthon egy téglaházban. Vagy egy panelben.

A sok fa miatt minden tűzveszélyes. Mivel Boston is leégett párszor (bostoni tűzvész) ma a szabályok nagyon szigorúak. A házaknak, lakásoknak két kijáratuk kell legyen, még az az öt szintes, tíz lakásos ház is, ahol Anikó lakik, két lépcsőházzal büszkélkedik. Persze tűzjelző és elárasztó berendezés is van kötelezően a lakásban (is). Ez fokozza a biztonságot és megnehezíti a főzést, mert ha kicsit odakozmál az étel, az érzékelő jelezhet. Ha jelez, akkor nemcsak a lakásban csörög, hanem sokszor a tűzoltóságon is, és akkor telefonálni kell, hogy ki ne jöjjenek a tűzoltók, mert a vaklárma sokba kerül. Bár, ha nem sikerül gyorsan kiszellőztetni, az is, mert a szórófejek alaposan eláztathatják a lakást. És még a vacsora is tönkremehet.

Hepehupás a járda, szép nagyok a fák. A különbség egy cambridgei és egy pestszentlőrinci külváros között az, hogy cambridgei házakba a utcáról közvetlenül kell belépni, míg nálunk általában először az udvarra lépünk be és udvarról nyílik a bejárat. Némelyik háznak van kicsi garázsa, autóbeállója és zsebkendőnyi kertje is.

A Microcenterben Anikó rászabadult a kütyükre. Én csak lestem, mert ilyen kütyükről még nem is hallottam, és nagy részükről nem is tudtam, mi célt szolgálnak. A telefonokat, digikamerákat, videókat még felismertem, de aztán egyszer csak vett egy elnyújtott tojás formájú (és méretű) valamit, amit az USB portba kell bedugni és ráfér egy csomó adat, amit így egyszerűbb vinni, mint lemezen. Sokáig válogatott, de végül úgy döntött, hogy az egy gigás az már nem kell. Utána lapotopokat bámultunk, voltak ott nagyon szépek is. A legszebb egy másfél kilós modell volt, cd-íróval, mindennel. Utána derült fény totál hozzá nem értésemre: láttunk egy cca. 20-25 centi átmérőjű gömböt, amiből kinyúlt egy drót, az tartotta a lapos képernyőt. Mondom én (buta):

- De jó monitortartó!

- Az az egész gép.

A bigyó beszippantja a CD-t, lemezt, s gyönyörű. Igazi lakberendezési tárgy. Utána láttunk összegyűrhető billentyűzetet, meg átlátszót, meg ilyesmik.

Innen átcsoszogtunk a "Trader Joe" nevű boltba, ahol vettünk egy kis eleséget, többek közt kökényes müzlit, 1-2 Mikulás-ajándékot, narancslét, stb. Otthon Anikó fogyókúrára fogott, amíg installáltuk a ketyerét, addig banánsalátát ettünk kivivel.

Hazafele, a megrakott szatyrokat cipelve megláttam valamit, amibe első látásra beleszerettem: egy karácsonyi ajándékot. Egy téglát. Egy téglajegyes, valódi amerikai téglát. Ott feküdt magányosan a járdán. Majd szépen becsomagoljuk, átkötjük szalaggal, és ez lesz Ági egyik meglepetése (egyszer említette, hogy még meg nem vásárolt otthonába szeretne egy pultot a konyhába, amiben van pár ilyen tégla).

Mivel közeledett a hétvége, a fridzsider is kezdett kiürülni, ebédre így szendvicseket gyártottam. Egy francia-kenyérből készültek. Itt ezt hívják subnak . Mindent beletettem, amit a fridzsiben találtam, kivéve pár penészes paradicsomot.

A jegyzetelés nagyon izgalmas feladat. Egy amerikai (Brian), aki nem tud magyarul hosszan beszélgetett mindenféle 1-2-3 éves magyar gyermekekkel. Briant a gyerekek Barna bácsinak nevezték. Nos, ezeket a tartalmas beszélgetéseket magnóra vették. Ezeket valaki agyát nem kímélve leírta és ebben vadászom én az igekötőket. Egy 28 és egy 29 oldalas szöveg megvan.

Majd fel fogom magam jelenteni a Bevándorlási hivatalnál, mert dolgoztatnak: én adtam össze a dolgozatok eredményeit este. Többször fel lett hívva a figyelmem a következő dolgokra:

1. nem horkolok közben

2. többször adjam össze

3. még egyszer adjam össze.

A lejegyzett párbeszédek is kellemesek:

- De.

- Nem.

- Hol a gvin? [ping?]

- De.

- Ott

II. CONCORD

New England - Concord - North Bridge és a Isaac kapitány - Fűtött mosdó - Walden és a remete - Mike's

Ha egy amerikai értelmiségi, akkor rendszerint úgy érzi,

hogy Amerika önéletrajzát fogalmazza, mikor ír. Nem

egy óriási tradíción belül áll valahol, és magyaráz egy

színhelyet, mely hozzákapcsolja õt a világ többi részéhez.

Az amerikai értelmiségi törekvése nem az, hogy a

világhoz kapcsolja magát, hanem az, hogy kivallassa

és felfedezze önmagát.

Giovanna Borradori: A szkepticizmus apológiája

Elhatároztuk, hétvégen, ha szép az idő, elmegyünk valahova a közelbe. Egyelőre a cél, hogy bejárjuk New Englandet. New England nem egy politikai, hanem egy kulturális egység. az Egyesült Államok Észak-Keleti államainak a neve. Úgy vettem észre (és olvastam), hogy ezek az Európához legjobban hasonlító területek. Itt van legtöbb sznob és a legkevesebb spanyolajkú. Persze, aki a szemetet kiviszi, az valószínűleg itt is spanyol.

Valószínűleg, hogy elfeledjük Barna bácsit, Concordba megyünk. Ott van pár szép tó és temető. Ha nem Concordba, akkor elugrunk a közelebbi Salembe, boszorkányokat nézni, vagy, a távolabbi célpont Plymouth, ahol meg lehet tekinteni a Mayflower II-t (az eredeti Mayflower nevű hajó tönkrement, ezért építettek egy ugyanolyat, hogy legyen mit mutogatni a turistáknak), és, ha az ember befizet egy gyűjtő jegyre, akkor potom 20 dollárért még további öt múzeumba bemehet. Úgy vettem észre, abból, amit én itt össszeböngésztem, hogy minden valamire is való kikötővárosban van egy régi hajó (másolat) amibe be lehet menni.

Mivel ragyogó volt vasárnap reggel az idő, Concordba mentünk. Concord egy kisváros 25 km-re Bostontól befele. HÉV-vel (Commuter Railway ) mentünk, szerencsésen elértük a reggeli vonatot. Délelőtt megy 4 darab, aztán nagyjából ugyanennyi jön vissza. Úgy negyven perc alatt odadöcögött a jármű, ami inkább vonatnak nézett ki, mint HÉV-nek. Concordban a városközpont mellett szálltunk le (nem is volt más megálló) és először a központba mentünk, ahol megtekintettük annak a fának a helyét, ahol az első telepesek egy szerződésben 6 mérföldes körzetben mindent megvették az indiánoktól, majd a II. világháborús emlékművet (mellette volt a koreai és a vietnami, meg pár kisebb konfliktus emlékműve. Ezek már mások voltak, mint az I. világháborús, mert oda már az állítás pillanatában se lehetett több szöveget írni. Ezeknél hagytak egy csomó helyet, még további 8 háború kényelmesen elfér. (A jelenlegi katonai helyzetet tekintve, lehet, hamarosan már csak hétnek lesz hely.)

Itt állt a legtöbb templom is és a tanácsháza (a régi is itt állt valaha), de ma egy temető van a helyén. Itt is szépek a temetők, palalapokra faragták a szöveget, meg pár koponyát, lábszárcsonttal. Többféle modell van egyszerűtől az egész bonyolultig. Az első sírok az 1700-as évek végéről valók. A temetőből elcsoszogtunk a North Bridge fele, amiről még nem tudtuk, hogy micsoda, de tábla jelölte.

Megtudtuk, hogy a függetlenségi háborúban volt ott egy csetepaté, amikor az angolok 6 halottat hátrahagyva visszavonultak, a történelmi legenda szerint fejveszve elmenekültek. Egy villanegyeden át, úgy 15 perces sétával jutottunk el a parkolóig (néha azért volt járda is) és itt kezdődött az emlékpark. A park szélén egy régi, 18. századi ház állt, ami novembertől áprilisig zárva tart, s ami bemutatta a régi vidéki életet. Mellőle indult az emlékösvény, ahol részletesen leírták a csata eseményeit, pl. miként buzdította a népeket egy Isaac Davis nevű kapitány. A következő tablón egy korabeli festményt állítottak ki a csatáról, és az Isaac Davis nevű kapitány jelmondatát használták hozzá mottónak, majd a csata részletes leírása következett, amit egy Isaac Davis idézet zárt (olyan volt mint Lenin, ő se maradt csendben soha). A sétány a Concord-folyó hídjába torkolt. Nem volt túl nagy a híd, a Börzsönyben ilyesmi keresztezi a Kemence-patakot néhol, s a híd másik oldalán magasodott az önkéntes szobra, illetve pár méltató idézet Isaac kapitánytól. Látni lehetett a szomszédos hegyet, ahonnan irányították a csatát (Király-domb a Városligetből) és a folyót.

Erre nyugodtak az elesett angolok is, valami olyasmit írtak a sírjukra, hogy miért jöttek ide a világ végére meghalni olyasmiért, amihez semmi közük, de azért nyugodjanak békében. Mindenesetre érdekes felirat volt.

A park és a környék szép volt. Ráadásul volt itt egy nyilvános WC is, amit nem is őriztek (de ezzel ellentétben fűtötték) és szappan, papírtörülköző is volt benne. És nem lopták el!

Visszasétáltunk a központba és elindultunk a Walden Pond fele. Úgy 30-40 percet bandukoltunk az út menten. Megbámultak minket, való igaz, volt is mit nézni, mert a jó 4 km alatt mi se láttunk egyetlenegy gyalogost sem. Néztek is az autósok, gyalogos, az mi? Megcsodáltunk pár szép házat, meg egy biciklistát, aki valami fura nyeregben feküdt és szinte hanyattfekve tekert. Még visszapillantó tükre is volt, amit a szemüvegéhez erősített és kisebb volt, mint egy gyufásskatulya.

Járda itt már végképp nem volt, de a házak előtt füves térségen nyugodtan lehetett sétálni, illetve az autók vigyáztak nagyon az emberre. Képmutató módon, amikor az utcának titulált országút keresztezett egy autópálya méretű utat, felfestették a gyalogátkelőt is (volt lámpa is, ami működött is ) és így nyugodtan át lehetett kelni. A tó nagyon szép volt, egy kis medencében terül el, azt hiszem, jégkorszaki eredetű. Nem túl nagy, de mély és nagyon tiszta a vize. Úgy 40 perc alatt kényelmesen körbesétáltuk. Gyönyörűek voltak a színei.

Itt élt pár évet Thoreau, a transzcendentalista filozófus visszavonultan. Épített magának egy kunyhót, azt ette, amit termelt, néha kirúgta az adószedőket (nagyon fontosak a polgári engedetlenségről írott esszéi, amiket ekkoriban nem értékeltek). Sokan látogatták meg és elbeszélgettek vele a világról. Olvasgatott, irogatott. Mindezt apai öröksége, egy ceruzagyár tette lehetővé. Néhány év után viszont elunta a kunyhót és barátjával, Emersonnal elutazott Európába világot látni. A kunyhó mását felépítették a parkoló mellett. Az eredeti nem ott állt, de az új helyen mindenki meg tudta nézni, aztán mehetett a boltba Thoreau szuveníreket venni, s nem kellett kényelmetlen gyalogtúrákba keveredni.

A kunyhóban főszezonban a nemzeti park alkalmazottja lakik, akik előadja, hogy ő Thoreau és egyes szám első személyben elmeséli, hogy mit keres ő ott. Most szerencsére holtszezon volt. A kunyhó előtt áll a mester szobra, azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Mester elindul az erdő mélye fele kalyibájából és elmerülten nézegeti a kezét ("Né, van kezem!" vagy "Né, nincs nálam papír!"). A filozófus mozdulata mindkét elméletet alátámaszthatja.

Ekkor már hideg szél is fújt, ezért visszasétáltunk Concordba. A tó partján meg megcsodáltuk, miként evez két fickó egy fura, műanyag alkotmányban, aztán eluntuk, mert még tovább hűlt a levegő.

Concordban egy Donutsban ittunk egy kávét (normál adag, fél liter) és ettünk valami aprósüteményt, aztán felpattantunk a HÉV-re, és visszadöcögtünk Bostonba. Otthon vacsit főztünk és megnézünk egy DVD-t, ezt az előző nap kölcsönöztünk ki, csak akkor én este tízkor rajtaütésszerűen elaludtam.

Otthon Jon azzal fogadott, hogy ugye nem felejtjük el, hogy Hálaadáskor nálunk lesz vacsora. Nem felejtjük el.

Előtte való este elmentünk Anikóval vacsorázni, most egy hamisítatlan amerikai helyre, Mike's-hoz, ahol nagyon teleettük magunkat. Épp akciósan volt marhahús, körettel. Anikó halat evett. Szóval a finom vacsora után hazamentünk és én lelkesen tovább jegyzetelgettem a gyereknyelvet. Igazából csak törölni kell, ami nem jó - lényegesen gyorsabb, mint firkálni, írni, aláhúzni és utána újra begépelni. Mike's egy nagy, világos terem, műanyag székekkel, önkiszolgáló rendszerben kínálnak mindent, ami szem, szájnak ingere. Állandóan lehet itt fura fazonokat látni, kövér, nagyszakállú hobót, vagy oxfordi kiejtésű angol diákokat, akik az időjárásról vitatkoznak.

III. HÁLAADÁS

Kuponmánia - Munkamániások - Az éhenhalás veszélyei - Pulykák - Hálaadás - Alkoholvásárlási jogosítvány - Shogo, a láthatatlan - Vacsora

A hálaadás csodálatos ünnep, mégpedig számos okból.

Először is megvan az a jótékony hatása, hogy elodázza

a karácsonyt (...) a karácsonyi őrület hagyományosan

november utolsó hetében lángol csak fel. Ráadásul a

hálaadás megőrizte tisztán ünnepi jellegét, alig-alig

mocskolja be a kereskedelem szennyes mancsa. Nem

kell képeslapokat küldeni, fákat állítani (...). Hálaadáskor

az ember csak ül az asztalnál és megpróbál a hasából

strandlabdát dagasztani.

Bill Bryson: Jegyzetek egy nagy országból

Vacsora után az amerikaiak kedvenc hétvégi szórakozásának hódoltunk: felhoztuk a már három napja a postaláda mellett heverő Boston Globe-ot és kivettük belőle a fél kilós hirdetési mellékletet és néztük, mi, hol akciós. Hasonlót már tettünk szerdán is, és akkor elmentünk mindenfélét venni a központba, ahol tőlünk szó nélkül elfogadták a Metró újságból kivágott 20%-os árengedményre jogosító kupont, miközben a másik pultnál vásárló fickótól nem. Vicces módon, a mi eladónk, aki kisfőnök lehetett elmagyarázta a másik férfinek, miért NEM tudja tőle elfogadni a kupont (amit fél perccel KÉSŐBB tőlünk szó nélkül elfogadott). A vásárlás előtt meg fotóztunk egy kicsit a város közepén levő parkban, néztük a havat, ill. a mókusokat, akik nem igen bújtak elő a hidegre való tekintettel.

Anikóval nagyon meglepődtünk, hogy itt Hálaadáskor mindenki lelép, senki se tart órát, illetve ha megtartanak valamit, az előadó szól, hogy az óra meg lesz tartva, de ő nem lesz ott. Csak úgy, a miheztartás végett. 2001-ben ezért majdnem éhen haltunk, mert Hálaadáskor sétáltunk Boston belvárosában, és megéheztünk, de semmi se volt nyitva, hosszas keresés után korgó gyomorral találtunk egy pizzaárust, aki előtt hosszú sor kígyózott: hozzánk hasonlóan tájékozatlan külföldiek próbálták csillapítani éhségüket. Azért is volt meglepő, mert itt majdnem mindig nyitva vannak a boltok, vendéglők, kávézók. A nagyáruházak este 11-ig nyitva vannak, akárcsak a ruhaüzletek. Kávézót eddig alig láttunk zárva. Nem úgy Hálaadáskor. Ez olyan, mint itt a Karácsony. Mindenki haza megy, a rokonok összejönnek és pulykát esznek.

Tavaly az éhenhalás után egy másik nehézséggel is szembesültünk: süteményt kellett venni, mert akkor hivatalosak voltunk a hagyományos, hálaadási vacsorára. Az is nemzetközi volt, magyarok (mi ketten), oroszok, olaszok vették rajta részt. Mi vittük süteményt, de nem volt semmi nyitva. Hosszas keresés után találtunk egy cukrászda félét, ahol horribilis áron adtak tortát. A fickó, aki csomagolta, először a 12 szelet tortát 12 műanyag edénykébe akarta betenni, de tiltakoztunk, mert csak kettőnknek összesen csak négy karunk van. Lehet, oda polipok járnak vásárolni, nyolc karral biztos könnyebb. Utána megpróbálta beerőszakolni egy nagy edénybe a tortákat. A torta ugyebár összenyomható... Végül nagy nehezen megoldotta a feladatot, mi is mehettünk vacsorázni. Persze úgy, hogy én otthon hagytam a címet. Be kellett menni az egyetemre, telefonálni Oráéknak, hogy hol laknak, aztán vissza. Ők is éhen haltak. Ahogy egykor a telepesek, akik kitalálták a Hálaadás ünnepét. Mivel, részben az indián segítség miatt nem haltak télen éhen, ősszel a bőséges termésből megvendégelték az indiánokat is, akik mindenféle fertőző betegséget is összeszedtek a buliban. A Hálaadás Lincoln óta nemzeti ünnep az Államokban, eredetileg november utolsó csütörtökjén tartották, ma azonban már november negyedik csütörtökjére esik. Kanadában viszont októberben adnak hálát.

Idén a pulykaünnep nálunk volt. Ilyenkor minden boltban gigászi "dromedárokat" árulnak, az újságok tele vannak pulykafotókkal, egyes bio-boltok pedig "boldog" pulykákkal, akik kiválóan érezték magukat egész életükben, szabadon futkároztak és ezért sokkal többe kerülnek, mint bármilyen másik szárnyas. De milyen megnyugvás egy boldog pulykát enni!

Kedden a konyhában már nagy sürgés forgás volt. Jon lelkesen készítette a krémeket, mártásokat, édességeket. Hálaadáskor a pulyka mellett sütőtököt is esznek, meg bogyót, a baljós nevű tőzegáfonyát.

Szerdán felajánlottuk, hogy segítünk a pulyka további elkészítésében. Jon viszont már majdnem elkészült, reggel 6.30-kor felkelt, hogy a megtömött pulykát betegye a sütőbe (a madár tömetlenül 8 kg volt), ránk csak az édesburgonya hámozása jutott. Meg is hámoztuk. Meg lettem róva, miért vágom olyan apróra (ahogy a krumplit szoktam), úgyis törve lesz. De ezt nekem honnan kell tudnom? Azért volt nehéz hámozni az édesburgonyát, mert jóval nagyobb, mint a krumpli, és nehezen tudtam megtámasztani a kezem.

Kora délután jött a vendégsereg, egy japán, egy koreai és egy amerikai (olasz), aki sokat segített Jonnak a pulyka-gyártásban. Csak egy orosz hússaláta hiányzott az asztalról ahhoz, hogy komplett legyen a Rejtő-regény.

A madár ekkor már békésen feszített az asztal közepén. Gyönyörűen nézett ki. Volt hozzá édesburgonya püré (olyan, mint a krumplipüré, csak édesburgonyából készül és ezért édes, s olyan a színe, mint a sütőtöknek), húsléből készült szósz, amivel az ember a hús szárazabb részeit öntözi, húskeverék (hús, zöldség, osztriga), gomba (valami nagy gomba, amin zöldségek vannak) és egybe tálalják, majd a szokásos édesség a végen. Nagyon finom volt, de meg hetünknek is sok volt az állat (én meg nem mertem magam elengedni, mert Anikó mindent lát). Mi vittük a bor, chileit és portugált választottunk hozzá (mert viszonylag olcsók voltak), de nagy sikert arattak.

A bor megvásárlása korántsem volt könnyű feladat, mert Amerika fura ország. A törvény itt kimondja (és még gondolom, sok más helyen is), hogy kiskorúnak nem lehet szeszesitalt és dohányárut eladni. A nagykorúság itt, legalábbis szeszileg és elméletben, 21 éves korban kezdődik. Ezt mindenütt gondosan betartatják, s az alkoholtartalmú ital vásárlásakor fel kell mutatni valamit, ami igazolja a vásárló korát. Az se baj, ha a vásárló 90 éves, a szabály az szabály. Láttuk többször is, hogy az idős bácsika/nénike reszketeg kézzel mutatja fel a jogosítványát, hogy ő már elég felelős ahhoz, hogy mérgezze (?) magát. Ezen a procedurán vendéglőkben is át kell esni, jajj annak a vendéglátóipari egységnek, ahol ezt nem teszik. És jaj annak, legalábbis a hitelkártyájának, aki vendéglőben bort iszik. Nem is minden üzletben lehet szeszesitalt vagy füstölnivalót kapni. Ahol meg lehet, ott, legalábbis ebben az államban, hétvégente tilos árusítani. Ilyenkor egy nagy fekete műanyaggal letakarják a polcot. A szabályozás államonként eltérő, de általában szigorú.

A szeszt nem lehet az utcán vinni vagy inni, nehogy már valaki rossz példával járjon elől! A piát be kell burkolni egy papírzacskóba. Így a papírzacskó segít megmutatni, hogy ki is vett alkoholt. Egyes helyeken, például parkokban külön tiltják a szesz bevitelét is. Ugyanúgy, ahogy egyes helyeken vannak nuclear free zónák, úgy itt alcohol free területeket találni.

Szóval, ha valaki vett szeszt, igya otthon. Miután igazolta a nagykorúságát. Mivel személyi igazolvány nincs, az igazolás a jogosítvánnyal történik. A jogsin ugyanis rajta van a születési év. Ha valakinek esetleg nincs jogsija, igazolhatja magát útlevelével is, bár általában itt nagyságrendekkel több embernek van jogosítványa, mint ahány külföldre ment. Ha valaki megrögzötten technikai analfabéta és az egyes préri-államokban a gépjárművezetői vizsgához megkövetelt 500 métert se tudja levezetni vagy nem akar kocsiba ülni, akkor kiválthat olyan jogosítványt, amivel nem lehet autót vezetni, csak mondjuk pálinkát venni.

Az emberek persze isznak. Csak bonyolultabb hozzájutni. Ezért egyesek inkább szúrják magukat. Vagy valami ilyesmi.

Az ebéd utáni társalgás nehezen indult, a japán-koreai páros nem szólalt meg, Anikó se egy szószátyár teremtés, Jon elmélyülten nézett, Diana, az olasz pedig beszélt. Ez így kellemesen eltelt úgy 6-ig. Aztán megnéztünk egy filmet, a koreai elment, Jon telefonált egyet, amitől depressziós lett (de öngyilkos - szerencsére - nem), de mindent összevetve jó volt a pulykaevés.

Az volt a legmeglepőbb, hogy ezen a napon, amikor még a súlyosan antiszociális egyének is családi körben eszik a pulykát és veszekednek a rokonaikkal, még ekkor is találtunk pár lelkes embert az egyetemen. Igaz, az embereknek más a viszonyuk az egyetemhez, mint otthon. Az egyetem szó szerint második otthon, Shogo, az egyik japán fiú a lakásból néha ott alszik egy heverőn az irodájában, a sportpályán zuhanyozik és a szobájába rendeli a pizzát.

Shogo lakik a legkisebb szobában. Szobája egy ágyból, szekrényből és egy talpalatnyi földből áll. Ez utóbbira teszi a cipőjét, ha lefekszik. Shogo reggel korán kel, este későn fekszik. A Magazin utcába csak aludni jár. Persze, akkora szobában sok egyebet nem is lehet tenni. Állandóan a tanszéken van japán barátaival, ott van a papucsa és a Nintendója is. Reggelente bezárkózik a fürdőszobába és ott harákol. Társaságban nem illik orrot fújnia, ezért aztán minden ilyesmit reggel intéz el. Addig biztos gyűjtögeti. Aztán áll a kádban és a lakás - szerintem az utca is - visszhangzik a hörgéstől, harákolástól. Ilyen lehetett egy tüdőszanatórium. Csak halkabb. A Magazin utca lakói közül Shogót láttam a legkevesebbet, ám hallani annál többször hallottam.

Az egyetemen teljesen normális dolog este tízkor (éjfélkor, hajnalban, reggel nyolckor, akár vasárnap is) embereket találni a gépteremben, amint valamit számolnak, írnak, interneteznek. Sokszor nem azért, mert otthon, a koleszben nincs gép, internet (van), hanem a társaság kedvéért. És sokkal jobb dolog az egyetemi billentyűzetet leenni majonézzel, mint a sajátot.

Az is megszokott, hogy, egyes társaságok a tantermekben jönnek össze beszélgetni vagy valamilyen stratégiai játékot játszani. Ülnek egy asztal körül és hajnalig építik birodalmaikat. Néha már nem is könyvből játszanak, hanem laptopon. Ha megéheznek, szintén rendelnek valamit mobilon. Jön a pizzafutár és visszacsörög, hogy itt van, engedjék be. Az egyetem non-stop, de esténként diákigazolvánnyal lehet bemenni, van pár berendezés, amin le kell húzni a diákigazolvány mágnescsíkját és nyílik az ajtó. Vagy a jótét lelkek kinyitják az ajtókat. Ilyenkor a tanszékekre csak az oda tartozó diákok tudnak bejutni. 2001-ben a Harvardon Anikóval és öccsével, Előddel rakott krumplit gyártottunk. Mivel a kollégiumi szobáknak nincs konyhája, vannak közös, társalgóból, konyhából álló, jól felszerelt helyiségek, amiket el lehet kérni összejövetelek céljára. Itt az egyetlen veszélyt a fridzsiderben felhalmozódó dolgok jelentik. Mivel sok minden felejtődik bennük, az embernek néha az az érzése támad, hogy egyszercsak egy szörny fog kimászni onnan vagy legalábbis elmenekül egy paradicsom.

IV. BOSTON

Mozi - CD-bolt - Szemtelen mókusok - Vásárlás - Boston és bostoni urbanisztika - Freedom Trail - Szépművészeti Múzeum és a szívdobogtató kávé - A Harvard Bridge hossza

Boston és Philadelphiáról azt tartják az egyesületbeliek,

hogy a legtehetõsebb polgárok s egyszersmind a

legértelmesebb s tudományosabb emberek e két városban

laknak, s valamint New York és New Orleans a kereskedésben,

úgy Boston és Philadelphia a tudományosság s közintézetek

alapításában a középpontok, s bizonyos értelmi elsõséggel bírnak

a több városok felett. Utcái és épületeirõl ítélve szinte a

londoni újabb városban képzeli magát az utazó, a középületek

s polgári házak nagyobb része gránitból építve, egészen

angol ízlés szerint, az utcára kinyúló gránit- és márványgrádicsokat

fénylõ rézkarzat ékesíti. A házak eleje oly csinosan tartva, mint

a hollandus városokban.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában

A pulykagyilkosság napja után moziba akartunk menni. Persze az új napot is evéssel kezdtük, utána Anikó interneten kinézte a mozikat. Először egy külvárosiba mentünk volna, mert az nem 10 dollárba került fejkenként, hanem 8-ba, de nagyon messze volt és rengeteget kellett volna gyalogolni. Ezért is vesz Anikó sok DVD-t, mert egy használt DVD alig drágább, mint egy mozijegy. Bementünk a belvárosba. Egy baleset miatt állt a metró - így pont arra értünk oda, hogy a 6.15-ös előadásra minden jegy elkelt. A mozi egy 15 termes multiplex volt a Ritz szálló épületével egybeépülve. Így a későbbire vettünk jegyet, a 7.30-asra. Amíg elkezdődött a film sétálgattunk, akkor szerelték fel a bostoni karácsonyfát az egyik nagyáruházra, ami itt egy nagy-nagy esemény. A sétálóutcák is kezdenek karácsonyra öltözni, és egy csomó bolt meghosszabbította a nyitvatartását, hogy az emberek vásároljanak és ezzel is támogassák a hazájukat és a kínaiakat.

Megnéztük a lemez-CD-DVD boltot, ahol Anikó gyakran vásárol és rengeteg magyar nép-cigány zenét találtunk. (Meg szerbet, szlovákot stb.) Még Vijusics együttes is volt, magyar kiadásban, de jól elhelyezve a délszláv népzene fakkban. Itt elbámészkodtunk, aztán visszacsoszogtunk a moziba, ahol a helyiekkel ellentétben nem vettünk 5 literes edénybe pattogatott kukoricát (normál adag), hanem Anikó rendelt valami csirkeszendvicset krumplival, ami különlegesség lehetett, ugyanis mondták, hogy a SZEMÉLYZET feliratú ajtónál várjunk és ha kiírják a számunkat a digitális kijelzőre, akkor jön majd egy ember és ideadja a szendvicset. És tényleg. Ezalatt viszont jól megtelt a mozi és csak elől volt hely. A Harry Pottert néztük meg, nem volt rossz, de mert fel óra reklámot csatoltak a filmhez, ami önmagában se volt rövid, fel tizenegyre keveredtünk ki a moziból. Ezért aztán otthon nagyot aludtunk.

A film 160 perces volt - úgy látszik, ma már ez egy normális film, talán azért, hogy legyen idő közben öt liter NORMÁL pattogatott kukoricát megenni. Reggel viszont korán keltünk és úgy nézett ki, igazat mondott a meteorológus: havazott. Ezért nem kirándultunk, hanem elmentünk megnézni Massachussets állam székhelyét. Bemetróztunk a hósesésben a központba és láttuk, hogy az épület hétvégente zárva van, hétköznap viszont félóránként vannak látogatások (ingyen). Ez utóbbi nagy szó, mert itt mindenért fizetni kell.

Ahogy átvágtunk az épület előtti parkon, megrohantak minket a mókusok és kaját kunyeráltak. Ez Anikót annyira meghatotta, hogy vettünk perecet. A mókusok ugyan annyira nem szerették, de nagyon gyűltek rá, két lábra állva pitiztek, én fotóztam. Míg egy különösen szemtelen egyed egyszerre elkezdett felmászni a lábamon, majd a kabátomon, valószínűleg azt hive, hogy mogyoróból vagyok. Amikor rájött, hogy mégsem, akkor sértődötten elvonult.

Az ünnepek után egy időre beköszöntött a rossz idő is. Esett. Az idővel eddig novemberben mindig szerencsém volt, New Englandben az őszt tartják az év legszebb időszakának. Tényleg, még november utolsó heteiben is káprázatos színeket láttunk az erdőkben, parkokban. Most viszont megváltozott az idő, szakadt az eső. Ezért nem gyalog mentünk az egyetemre. Az egyetemre kis sétával, mintegy tizenöt perc alatt lehet eljutni, metróval viszont csak egy megálló.

Mivel el is aludtunk, Anikó rohant a tanszékre, én pedig az esőben elbaktattam levelezni. Közben egy ajtónál magam elé engedtem egy ázott verébre emlékeztető lányt, hogy jusson be az épületbe, mivel ernyője se volt és szakadt az eső. Erre a csaj magyarul:

- Köszi szépen.

Utóbb jöttem rá, miért lehet, bizonyos detektív-képességel észre venni, hogy magyar vagyok: olyan póló volt rajtam, amin egy EU zászló és a MEGOLDÁS szó szerepel. Magyarul. Tehát alapfokú logikai képességel kikövetkeztethető, hogy esetleg van valami közöm a Kárpát-medencéhez.

Estére kiderült az ég, úgyhogy hazafele sétáltunk. Meg bevásároltunk. Nekem kicsit furcsák ezek a nagyáruházak, főleg úgy, hogy mindenből annyi féle van. Este a Star-marketben voltunk, ami egy közepes áruház. Minden pénztárnál valamiért három ember dolgozik. Az egyik a pénztáros, a másik kettő csomagolja a megvásárolt termékeket. Tisztára, mint a szocializmus. Vettünk szendvicsnek való kenyeret, meg pirítani való kenyeret, zöldséget, gyümölcslét.

Sokszor csomagolóként fogyatékosok dolgoznak, amiért az áruház adókedvezményt kap. Néha a szellemi fogyatékosok leteremtik a vásárlót, miért vett annyi mindent... Ebből is látszik, hogy nem is annyira fogyatékosok. Az is igaz, hogy az élelmiszereken általában nincs adó. Elvileg a luxuscikkeken van, de olyat még nem sikerült venni. Az egyik nap lazacot vettünk, de az se bizonyult luxuscikknel. Jó érzés volt végignézni a fél méteres számlán, aminek végösszege 60 dollár körül volt, legalul pedig szerepelt az adó: 0.0.

Karácsony jegyében elmentünk könyveket nézni és csavarogni a belvárosba. Bostonban, a legtöbb amerikai nagyvárossal ellentétben az a jó, hogy olyan, mint egy európai város. Van központja, ahol lehet sétálni. vannak drága bevásárló utcák, sétálóutcák, patinás épületek, amelyek eklektikus stílusa még Budapestet is felidézheti. Boston magától nőtt, nem tervezték, ezért vannak girbe-gurba utcái, váratlan terei, hatalmas parkjai. Ezen túl persze kezdődnek a végtelen kül-, alvó- és kertvárosok. Itt viszont sokszor ezek is "régi" települések. Boston mint város, helyi viszonylatban réginek számít, vannak álló 400 éves épületei is. (Más kérdés, hogy egy álló 400 éves ház Budapesten se olyan gyakori.)

Általában az itteni nagyvárosok mások, mint az európaiak. A "városközpont" nem más, mint az adminisztráció és az üzleti élet központja. Az emberek nem vásárolnak itt és nem mennek oda csak úgy, szórakozásból. Vásárolni ott vannak a nagy bevásárlóközpontok, kis boltok vagy az internet. Elég megnézi a Panoráma útikönyv (autentikus forrás) végén lévő várostérképeket, egy-két kivételtől eltekintve minden város alapja egy négyzetháló. Európában sokáig egy város körkörösen nőtt a régi városfalakon, folyóágyakon túlnyúlva (Kiskörút, Nagykörút). aztán a 19. században másként kezdték őket bővíteni, ahogy Amerikában is, négyzethálós utcákkal (Budapestnél maradva az Újlipótváros ilyen). Amerikából, pár kivételtől eltekintve, a körkörös szakasz hiányzik. New York is hasonló, itt is van egy pici "európai szerkezetű" mag Manhattannek a város legfontosabb negyedének a déli részén, itt régi utcácskákra épültek rá a mai hatalmas épületek. A Wall Street is azért Wall (fal) utca, mert itt húzódott a régi városfal (mintha Pesten a Bástya utcából banki központ lett volna). Manhattan többi része egy négyzetháló, amin átlósan átvág egy út, a Broadway, ami egy régi, a városépítést megelőző szekérút.

A bostoni óvároshoz csatlakoznak a különféle régi negyedek. Ezeket kellemesen a Freedom Trailt követve lehet bejárni. A bostoniak nagyon büszkék az amerikai függetlenség kivívásában játszott szerepükre, s az emlékhelyeket összekötötték egy piros vonallal, hogy még a legbénábbak se tévedjenek el. Mi is végigjártuk, nagyon szép, hangulatos, gázlámpás "falvakat", parkokat és iroda-negyedeket köt össze. Fel lehet menni a Bunker Hillre, ahol először csatáztak az angolokkal (egymásra lőttek). Az útvonal végén egy telepes ház kiásott alapjait is meg lehet nézni, be lehet menni egy helyreállított korabeli hajóba és, ha az ember akarja, akkor az eredeti hajó másolatáról környezetbarát teát is szórhat a tengerbe.

Az "ösvény" érinti az olasz negyedet is. Ez is jó hely, tényleg olaszul beszélnek (mint a kínaiban kínaiul), sziciliai bácsik állnak a sarkon és szidják olaszul a fiatalokat. Ugyanúgy, ahogy a Magazin utcában az ortodox templom előtt nénikék szoktak görögül perlekedni. Még azt az éttermet is láttuk, ahova a Kennedy-klán tagjai járnak. Egy előétel 40-50 pénztől indult. Inkább nem ettünk itt.

Elsétáltunk egy antikváriumba, ahol az olcsó 1-5 dolláros könyveket egy udvarban árusítják, a drágábbakat pedig benn, az épületben, ami három emeletes. Rengeteg könyvet néztünk, amikor eluntuk, elindultunk a Szépművészeti Múzeumba. Metróval mentünk (a világ 4 vonala). Ezt nem metrónak hívják, hanem streetcarnak és teljesen olyan, mint nálunk egy villamos, ugyanúgy csörömpöl is, pont, mint a 49-es, csak zöld. A "Vágy villamosa" is streetcar . A föld alatt a metró B, C, D, E vonalra ágazik szét mindkét irányba. Egyes megállókban az embernek a metró sínjén kell átmennie a csatlakozáshoz. (Akárcsak a kisföldalatti, ez is fentről szedi az áramot.)

A múzeumba Anikó ingyen ment be, nekem 15 dollár volt a beugró, de mivel a múzeum nagy, még egyszer vissza lehet menni. Déltől voltunk benn 5-ig, egy kávét ittunk közben, de aztán nagyon elfáradtunk, rengeteg jó festményük van, csak, mivel adományozónként csoportosítják a képeket, kicsit össze-vissza a dolog. Volt pár tucat Monet, Degas, pár klasszikus, egy komplett katalán kápolna a 13. századból, stb. Ami nagyon tetszett, az a bútorkiállítás volt, meg lehetett nézni pl. egy 1800-as évek eleji komplett lakást belülről. Volt egy fura állvány, amit a fej mellé kellett állítani a kandallónál, hogy az embernek ne legyen nagyon melege a közvetlen tűztől...

A kávézás közben még szívdobogást is kaptunk, mert itt nem amerikai, híg, literes kávét szolgáltak fel, hanem olaszos presszókávét francia eleganciával, rendkívüli árakon, a két kávéból olcsóbb helyen egy ember szerényen ebédelhetett volna. És méregerős volt.

A múzeumi boltbanéppen leárazás volt, 50%-os kedvezménnyel kínálták könyveket, de mivel így is 40 pénz volt darabjuk, inkább nem vásároltunk.

Gyalog indultunk vissza, átsétálva egy nagy parkon, amit enyhe túlzással "Smaragd nyakláncnak" neveznek, majd a lakótelepeken. Az ötlet jó volt, csak a végén merül fel egy probléma, pont, amikor már láttuk a MIT tornyait: köztünk és a híd között volt egy autópálya, amit kicsit nehéz volt megkerülni, vissza kellett egy keveset gyalogolni, aztán lehetett átmenni a másik oldalra.

A Harvard Bridge nevű híd most végtelenül hosszúnak tűnt: erősen fújt a szél, viszont gyönyörű idő lett, délután már sütött a nap, most pedig csillagos volt az ég. (Hogy a dolgok bonyolultabbak legyenek, a Harvard bridge nem a Harvard egyetem mellett van.) Azt hittük, megfagyunk, amire a végére érünk. A híd nem is annyira hosszú. Külön érdekessége, hogy egyszer, 1958-ban rendhagyó módon mérték meg a hosszát. Egy egyetemista, akit Smootnak, pontosabban ifjabb Oliver Smoot-nak hívtak, a Lambda Pszi Alfa testvériség egy buliján tagjelöltként enyhén merevrészegre itta magát és ezután társai lemérték vele a hidat. Hosszában mérték, fogták, letették, bejelölték a hosszát (öt láb, hét inch), majd arrább tették és ismét jelöltek. A jelöléseket évente, hagyománytiszteletből felújítják. A híd végén meg lehet tudni, hogy a Harvard bridge 364 Smoot és egy fül hosszú.

V. MIT-I

Ebéd a teherautóból - MIT Múzeum - A Student Center rejtelmei - Rejtvény - Tűzriadó -Diákcsínyek - Tanítvány

Az esetek kilencven százalékában a beszélgetés a

követlezőképpen alakul: hát igen, haladunk az

amerikaiság felé- A tőke összpontosulása gazdasági

téren, a Pénz és az Eredmény vallása a világnézet

frontjain - és minden más, mozi, sportok, élettempó,

az új generáció növekvő ostobasága: megannyi jele a

fejlődés irányának.

Szerb Antal: Amerikai könyvek

Az ismét javuló időt újabb sétákkal ünnepeltük. Előtte Anikó megmentette az életemet (s így nem lett özvegy), mert hozott ebédet. Aznap mexikóit ettünk, enchiladát, sok babbal, csirkével (úgy nézett ki, mintha le lett volna darálva), krumplival, rizzsel, mártásokkal.

Az ebédet teherautókból vettük. Persze, nem az egykori, ún. MDF piacra kell gondolni, ahol a ZIL platóján álltak bokáig csirkében az adót (máig se) fizető őstermelők és onnan árulták a Népszabadságba csomagolt tollafosztott állatokat. A teherautókat vendéglők üzemeltetik. A furgonokba pultot, fridzsidert és melegítőkonyhát szereltek, oldalát pedig felnyitották. Ezek az autók leparkolnak az egyetemen, rácsatlakoznak az egyetem elektromos hálózatára, onnan működtetik a "konyhát" és árulják az olcsó, bőséges meleg ételt. Persze nem csak az egyetemen, a környező irodaházaknál is láthatók hasonló járgányok. Egy adag 3-5 dollár között van és bőséges. Fedeles műanyag tálcában kapjuk, evőeszközzel. Hasonló teherautókat láttunk New Yorkban is, a Federal Reserve Bank mellett is. A világ legnagyobb aranykészlete mellett (felett) lehet olcsó hamburgert és enchiladát enni.

Ebéd után a MIT Múzeumba mentünk. Öt pénz lenne a belépő, de Anikó MIT-es, ezért egy vendéget (embert?) vihet. Kellemes volt a múzeum (egy volt gyárépületből csinálták) és itt egyfelől az egyetem történetét mutatják be, másfelől a kutatások egy részéről adnak összefoglalót. Nekem nagyon tetszettek a Láb Laboratórium munkái. Itt járó gépeket csinálnak, volt olyan, ami úgy ment, mint a strucc, más 4 lábon ügetett, de egész gyorsan, mások egy lábon, a bemutató filmeken megpróbálták fellökni az 'állatkákat', de azok nagyon jól egyensúlyoztak és nem sikerült. Voltak mindenfele mozgó (szakszóval kinetikus) szobor, amik mindenféle mókás dolgot csináltak. Volt egy, ahol egy csirkemellcsont vonszolt egy nagy drótalkotmányt, ami forgott (igazából ez tolta a csontot, de hát az illuzió...), aztán egy másiknál egy lánc ment körbe végtelenül, úgy nézett ki mint egy halom spagetti, amibe befolyik a spagetti, egy másiknál kendőt fújt a szél, stb. Egy nagy vetített táblán pedig volt egy vetített golyó, a tábla egy labirintust ábrázolt és ezen kellett úgy egyensúlyozni, hogy a golyó ne essen bele a vetített) lyukba illetve jusson el a labirintus kijáratához. Hosszan lehetett filmeket nézni arról az emberről, aki a 20-as, 30-as években különleges fotókat készített (pl. a golyó, amint átmegy a kártyán, stb). Szóval, nagyon érdekes volt. A múzeumból hazasiettünk. Anikó, hosszas rábeszélésemre kimentette lemezre a gyereknyelvi szöveget, így most tényleg lehetett vele haladni, csak törölni kellett a nem megfelelő dolgokat. Vacsira maradékokat ettünk, paradicsomos csirkemellet, halat, tésztát, spárgát.

Reggel kinézve az ablakon, láttuk, hogy leesett az igazi első hó. 4-5 centis. Gyönyörű, és tovább havazik. A Student Center 5-ik emeleti géptermébe költöztem, hogy megfejtsem a szerdai rejtvényt, itt üldögéltem és olvasgattam a leveleimet.

Két dolgot meg kell magyaráznom. A könnyebbel kezdem. A Student Center egy öt emelet magas épület, amit az egyetem egy gazdag adományozója emeltetett, hogy az ifjúság békésen pihenhessen, járhasson menzára és fodrászhoz. Az épület igazából az egyetem pár kiszolgáló-létesítményének, diákszervezetének ad otthont. Van itt fodrász, utazási iroda, menza (ahova be lehet hozni az utcáról is az ételt), hatalmas számítógéptermek, tanuló és tévészobák.

A rejtvény nehezebb dió. Szerdánként a Népszabadságban, a Budapest Mellékletbenmegjelenik egy fővárosi épületrészlet fotója. Ki kell találni, hogy mi az és hol van. Eddig mindegyiket megfejtettem és most se szándékoztam abbahagyni a rejtvényfejtést. Anikó ilyenkor joggal aggódik értem, mert a szememben (szerinte) fura tűz ég és állandóan újabb keresőkérdéseket találtam ki, hogy mivel bukkanhatok interneten a kérdéses részlet nyomára. Ekkor pont egy maszkot kellett megtalálni. Ráadásul emlékeztem is, hogy én azt láttam vagy olvastam róla. Végül aztán eszembe jutott, hogy valami vasúti dolgon lehet, aszerint, amit olvastam róla. Aztán az is eszembe jutott, hogy az újpesi lóvasúti indóházon volt. Innen a többi már gyerekjátéknak bizonyult... (A keresés során a legnehezebb az ékezetek előállítása volt, mert olyasmi az itteni gépeken nincs, egyenként kellett őket ki és bemásolni.)

Javában keresgéltem, amikor felbődült egy sziréna, aztán abba se hagyta: tűzriadó. Először pár amerikai vette komolyan a dolgot és elindult kifele, erre a többiek is gyorsan összepakoltak, kockáztatva, hogy bennégnek, a legmerészebb egy japán volt, ő még kinyomtatta, amit csinált és csak aztán kezdett cihelődni. Lesétáltunk a tűzlépcsőn, mire leértünk az ötödikről az 1-re (fszt) már négy tűzoltóautó és három rendőrautó állt az épület körül.

Anikóval nekem is csináltattunk MIT-es kártyát, hogy át tudjak jutni a zárt ajtókon. Ez a mágneskártya a kulcs. Persze, a tanszékek ajtajait nem nyitja, csak az épületeket. Éjjelente és hétvégén ugyanis be az ajtókat mágneskártyával kell nyitni. Ez a kártya nekem, mint férjnek jár. Elmentünk az irodába, iszonyú sor volt, az emberek mentek felvenni a kedvezményes bérletet, de a igazolványoknál senki se volt. Be kellett mutatni a házassági okmányt (volt egy lefordított példányunk), Anikó diákigazolványát és az útlevelemet (fényképes igazolványomat). Bele kellett néznem a kamerába, és utána a kezembe is adtak a kártyát, csak szóltak, vigyázzak, meg meleg. Olyan, mint egy bankkártya, csak picit vékonyabb. Azért volt forró, mert akkor jött ki a gépből.

Vasárnap este, amikor mentünk haza az egyetemről, láttuk, hogy mennyi güzü van itt: mindenki lelkesen dolgozott, sokan ültek a gépteremben, mások a könyvtárban voltak, amit megreformáltak: már olyan, mint egy jobb bolt, 0-24 órás. A visszavitt könyvet csak be kell dobni egy lyukon . Ha az ember nem szeret társalogni, akkor az automatával is kölcsönözhet. Be kell dugni a diákigazolványt egy bankautomata szerű gépbe, aztán a vonalkód leolvasóba kell tenni a könyvet. A gép kiköpi a papírcetlit, hogy meddig érvényes a kölcsönzés, és már lehet is vinni.

A könyvtárat nemrég újították fel, sokkal csinosabb lett. A központi könyvtárral az a baj, hogy hatalmas üvegablakai vannak, amik a Charles-folyóra néznek. Elég nehéz úgy olvasni, hogy az ember előtt ilyen szép kilátás van.

Találkozni órák után viszont szívesebben szeretek a könyvesboltban. Szenzációsak a könyvesboltok. Az hagyján, hogy kényelmesek (és nem kell kosár!), de minden van. Ez a jó az antikváriumokban is. A legelképesztőbb könyvek is felbukkannak. Mivel végtelenül nagy ez a piac, a legnagyobb hülyeségről is több könyvet írtak. Még Magyarországról is több történelmi könyv van mindenütt. És nem is rosszak.

Szeretek csavarogni az egyetemen, egyszer megtaláltam a szélcsatornát és a ciklotront. Persze ide csak kóddal lehet bemenni. Az atomreaktort pedig újabban csak amerikai állampolgárok látogathatják. Micsoda dolog! sokan fel is háborodtak a diszkrimináció miatt.

Egy folyóson rábukkantam a nagy diákcsínyeket bemutató tablókra. Ezeknek a csínyeknek (hack) nagy hagyománya van errefele. A leghíresebbek pedig felkerülnek e tablókra. Nemrég az egyetemi múzeum is bemutatta őket egy időszaki kiállításon.

Tehát. Az egyik első ilyen vicc keretében az egyik nagyelőadóban az összes széksort megfordították az éjjel és a képen látni a megrökönyödött embereket benn (minden szék a padlóhoz van csavarva és össze is vannak kötve, tehát nagy munka lehetett). A következő képen látni a karbantartókat, amint nézik a székeket és a fejüket vakarják.

Más alkalommal a nagyelőadónak a távvezerlését 'törték fel'. Itt a táblákat gombokkal vezérlik, hogy mikor jöjjenek fel-le és egy rádió-adóval átvették felettük az irányítást. (Az adó a múzeum feltett kincse.) Az egyetem előtt halad el a Memorial Drive. Itt az egyik információs tábla betűit festették át és a Back Baybe vezető út helyett a 'Back Bay-t felfalta egy szörny' olvasható. Apróbb humor, hogy a zebra tábla gyalogosnak a kezébe laptopot rajzoltak. (Ez inkább realizmus.)

A főépület kupolájára tettek már krumpliorrot, mosolyt, vicces feliratot, de a leghíresebb az, amikor egy rendőrautót helyeztek el a kupolán. A rendőrautóban volt egy kávé, egy édessütemény és a szélvédőjére rátűztek egy büntetőcédulát, miszerint itt tilos parkolni. A rendőrautót azt hiszem helikopterrel szedték le (és tették fel). A tablón olvasható a rendőrfőnök kommentárja:

- Az édessütemény nagyon találó...

Mi másként nem is nagyon láttunk rendőrt, mint, hogy nassol. A MIT saját rendőrei is nassolnak. A Harvardosok is.

Hogy megünnepeljük Anikó egy cikkének elkészültét a Hamupipőkéhez címzett olasz vendéglőben kötöttünk ki, ahol finom, fokhagymás-sajtos-húsos kenyeret és óriás-pizzát fogyasztottunk. Noha otthon még rengeteg pulyka lapult a fridzsiderben. Este segítettem dolgozatot javítani. A legfontosabb segítségem az volt, hogy nem ásítottam. Közreműködésem még a dolgozatpontok összeadására szorítkozott. Az egyik diák tényleg kevesebb pontot kapott, mint ami járt volna neki. a fickó nagyon arrogáns és állandóan reklamál munka helyett. Mentségére szolgáljon, hogy ő is egy kisebbségeket segítő programmal került be és pont mielőtt lediplomázott volna, megszűnt a program, a fickó meg szembesült a való világgal. És arra gondolt, ha balhézik, az segít. Az is eszébe jutott, hogy az, hogy konzultációra jár, az nem segít, ezért nem járt. Csak írta a rossz dolgozatokat. Egyszer írt ugyan Anikónak egy emailt, hogy most menne konzultálni, de Anikó kegyetlenül és durván elutasította - ugyanis éjfél volt.

Éjjel a dolgozatjavítás során kiderült, hogy Anikó "kedvence" 5 ponttal kevesebbet kapott, mint járt volna neki. Így 42 helyett 47 pontja lett. A végerdeményt persze ez nem befolyásolta, mert a maximális pontszám az 105 volt. Anikó aggódott, hogy most mi legyen, mert ő már megírta a fickónak az eredményt. A következőket találtuk ki:

1. bevallja, hogy tévedett.

2. mindenki tévedhet.

3. úgy vallja be, hogy tévedett, hogy közben felcsigázza, hátha elérte a 2-est. De nem.

VI. SALEM

Salem és a boszorkányok - Krumplifőzelék - XXX - Laptop vétel és internetes vásárlás - Lakat - Bevásárlás: tejföl és májashurka - Havazás édessüteménnyel - Sci-fi maraton - Palacsintakudarc

"Különben is, ami a város külső képét illeti,

lapos, unalmas környékét, dísztelen faházait

(...) szabálytalanságát, ami se festői, se nem

érdekes, csak egyszerűen csúnya (...),

igazán éppen annyi joggal mondhatná

az ember, hogy egy összedöntött sakktáblához

fűzik érzelmes kapcsolatok."

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Elhatároztuk, hogy, mivel megint kisütött a nap, elmegyünk Salembe. Salembe az 1600-as évek elején vallási másságuk miatt Angliából száműzött protestánsok itt égettek meg pár másként gondolkodó boszorkányt és ma pedig ebből élnek (hiába no, kereskedelmi szellem az van...)

Salemet rengeteg prospektus hirdeti úgy, mint a boszorkányok városát. Ezt a helyi hatóságok és az önkormányzat is igyekszik megerősíteni, de, mint mindig, most is menjünk sorjában. Reggel, a telefonok után, kicsit késve bár, de elindultunk a metróba, de elfeledtük, hogy vasárnap van: Anikó novemberi bérlete már nem volt érvényes, az én heti bérletem szintúgy, úgyhogy haza kellett menni az új bérletért. A bérlettel már bejutottunk a metróba és sikeresen eljutottunk a North Stationra , ahol a HÉV-végállomás is van. Megvettük a vissza jegyet is, és fel óra utazás után elértünk Salembe, ahol több hirdetés is tudtunkra adta, hogy ez a boszorkányok városa. Hogy ne kételkedjünk ebben, néhány szembejövő is boszorkánynak öltözött (mások pedig születésüktől úgy néztek ki, de ezek voltak kevesebben - és ők nemcsak salemiek). A városközpont fele haladva láttuk a rendőrautót, a rendőrautó oldalán a "Salem városa" felirat díszelgett. Alatta pedig a kiegészítés: "a boszorkányok városa". S hogy nehogy eltévessszük a dolgot, a sheriff-csillag közepén egy boszi ült a seprűnyélen. Ekkor már sejtettük, hogy a budapesti Boszorkánykonyha óriási üzletet üthetne itt nyélbe.

A város nevezetességeit egy, a járdára festett piros vonal köti össze. Így az embernek gondolkodnia se kell, csak megy és a piros csíkot követi (Boston gazdagabb hely, ott ez a vonal téglából van kirakva). Térkép se igen kell. Mentünk, mendegéltünk és láttunk egy könyvesboltot (innen jött ki a rendőr) és ekkor a piros nyilat követve elindultunk a Városháza fele. Hogy a vonal felfestői nem golndolkodtak vasárnapban, azt az is mutatja, hogy a vonal bevezetett a Tanácsházára (ami ma zárva volt) és a másik oldalon jött ki. Nekünk azért volt annyi eszünk, hogy megkerüljük az épületet. Beugrottunk a régi temetőbe, ahol egy, még a Mayflowerrel ideutazott ember is nyugodott, hogy biztos nyugton maradjon, sírkövét körbe öntötték betonnal. A temető mögött egy kis boszorkánymúzeum volt, amit kihagytunk, csakúgy, mint a mellette levő nagyobb boszorkánymúzeumot és a kicsit később következő kalóz elménymúzeumot is.

Megnéztük viszont a helyreállított régi kikötőt. Ide kikötöttek egy vitorlás hajót is. Egyelőre nem akartunk bemenni a múzeum-házakba, hanem tovább követtük a piros vonalat, ami elvezetett egy gyarmatáru bolt mellett (a Nemzeti Park üzemelteti). Ott mindenféle régi gyarmatárut meglehet venni. Benéztünk az ország első bonbonboltjába is, ahol az árak ehhez voltak méretezve: 1 db-t semmiből se lehetett venni, a negyed kiló ára pedig 14 dollártól kezdődött, inkább továbbmentünk. A hirdetésük szerint a konyhában máig az eredeti formázógépet használják - amit paradox módon egy vitrinbe is kiállítottak.

Az piros ösvény elvezetett a Hétormú házhoz is, ahova - mivel nem volt ott a pénztáros- nem mentünk be. A 10 dolláros belépőn is elgondolkodtunk, de ahogy haladtunk tovább, úgy lett egyre hidegebb a szél, és, amikor elveszett az ösvény, és mi eljutottunk a faluvégi olajfinomítóhoz, ill. a játszótéren felállított 2. világháborús Sherman tankhoz, úgy döntöttünk, hogy inkább a régi berendezésű házat nézzük meg, mint a Szépművészeti múzeumot, és, hogy lefotózzuk a tankot, a fotóhoz máris hozzáképzelve a feliratot: "a terrorveszélyre való tekintettettel megerősítették a fontos üzemek őrzését". Szerencsés módon a tank ágyúja pont a finomító fele nézett. Anikó mondta, hogy jó, hogy a gyerekek elunták a hideget és kivonultak a fotóból, de igazából akkor se jöttünk volna zavarba: "a terrorveszélyre való tekintettel a fiatalabb korosztályokat is mozgósították".

Visszacsoszogtunk a Hétormú házhoz, amiről a 19. században írtak egy híres regényt is, és befizettük a belépőt. Pont indult egy túra, csatlakoztunk. Kiragasztottak ránk egy matricát, miszerint a 12:30-as túra résztvevői vagyunk. Hát, azok voltunk.

Az idvez állandóan darált, de legalább ő is korhűbe volt öltözve. Megmutatta a konyhát, a tűzhelyet, az edényeket, majd egy keskeny lépcsőn felkanyarogtunk a padlásszobába. Annyira keskeny volt a lépcső, hogy Anikó alig fért el. Rólam, meg a hátizsákról akkor inkább ne is beszéljünk. A gyerekszobában egy értelmes résztvevő (ezeknek belső imperatívuszuk mindig azt diktálja, hogy kérdezzenek valamit) azt kérdezte, miért ilyen kicsi a gyerekszoba. Ez egy olyan házban, amiben van négy szoba, amiből az egyik a társalgó, a másik az ebédlő, a harmadik a konyha, szerintem meglehetősen bugyuta kérdés. Innen egy még keskenyebb lépcső a cselédlakásba vitt, ki a padlástérbe. Innen egy hasonló lépcsőn letekeregtünk a földszintre (úgy tűnik, az összes lépcsőt - és a házat magát is - a kéményre tekerték fel).

A csoportban volt két olasz csajszi is, ugyanazon a HÉV-en jöttünk, amikor a kötelező bájcsevely során az idvez megkérdezte, honnan valók vagyunk, mondjuk Magyarország illetve Olaszország, nem volt semmiféle reakció, valószínűleg Európát kellett volna mondanunk.

Plussz hat dollárért meg megnézhettük volna Hawthorne szülőházát is, de ettől eltekintettünk, inkább befizettünk a nemzeti parkba, ahol megnéztük a város (és az ország) egyik legöregebb házat, ami úgy is nézett ki, mert nem újították fel. Nem is restaurálták, még a 60-as évekbeli torülközőtartó is megmaradt a régészek által helyrepofozott konyhában. A ház úgy nézett ki, mint ami mindjárt összedől, ráadásul, mint kiderült egyes részeit egy válás alkalmával a férj elvitte magával (két szobát neki ítélt a bíróság, azt ő kerekekre tetette és elvitette egy másik utcába). Az igazi szépség ezután jött: egy gazdag polgárházat néztünk meg, ami jobban nézett ki, mint a tízpénzes, és ez is igazi labirintus volt. A csoportban volt meg egy amerikai család. Ők a megfelelő pillanatokban csodálkozó hangokat illetve elismerő csettintéseket hallattak. Itt a minket kísérő parkőr igazi 'profi' idvez volt. Nagyon tetszett ahogy előadta a dolgokat, mégha egy részüket nem is értettem. Errefele is volt pár boszi-múzeum, de ezeket se néztük meg.

Annyira elszaladt az idő, hogy le is késtük a 3 órás HÉV-et, a következő pedig háromnegyed hatkor ment, elmentünk megnézni a helyi 18. századi Rózsadombot, ami egy sík utca, itt némelyik ház tetején terasz van, hogy a feleség nézhesse, mikor tér meg férje a tengerről (egyesek szerint annyi hajója volt Salemnek, hogy tájékozatlanabb emberek idegen kikötőkben azt kérdezgették, milyen ORSZÁG ez?) Ehhez képest egy könyv fülszövege az ekkori Salemről mint kis nyugodt halászfaluról beszélt, de tapasztalataim szerint a kis halászfalvakban ilyen palotamonstrumok ritkán emelkednek, mint eme utcácskában. Közben egyre hidegebb lett a szél, és egyre jobban fáztunk, elmentünk hát a könyvesboltba, ahol minden 30%-kal volt olcsóbb és a könyveket a padlótól 2 m magasság fölé tornyoztak, a könyvek pedig, önsúlyuk folytán befele dőltek. Nyomasztó látvány volt. Hátizsákkal nem is tudtam benn mozogni. Viszont hely se volt, ahova le lehetett volna tenni a cuccot. A tulaj egy 2 méteres, kövér fazon volt, ahogy ment, rezegtek a könyvek. Amikor vettünk valamit, rájöttünk, hogy a pénztárnál csak élére fordítva tudjuk neki odaadni a könyvet, mert másként nem fért volna át...

Mivel meg mindig sok időnk volt, elmentünk egy Donutsba, ahol - mint múltkor Concordban - szintén benn volt a rendőr és édes nyavajákat vett. Itt elütöttük az időt a vonat indulásáig, majd kimentünk a hidegbe.

Itthon Anikó összeütött egy nagyon finom ebédet. Először tamáskodtam a hálaadó pulyka ilyen újbóli felhasználását illetően, illetve kifejeztem aggályaimat a boltban, vásárláskor, hogy NEM vagyok nyúl, de tényleg nagyon-nagyon finom lett.

A kirándulás utáni napon elmentünk az egyetemi moziba. Ez az egyik nagyelőadóban van, jóval olcsóbb, mint a rendes mozi és mindig jó a hangulat. Reggel elkezdtünk dolgozni és nem hagytuk abba fél egyig, amikor elkezdtünk ebédet készíteni. Volt a hűtőben két kiscsirke, őket tömtük meg almával, fűszernövényekkel, majd csináltunk hozzájuk krumplipürét. Jon is csatlakozott, bár tegnap nagyon rosszul volt, a folyosóról csak rohanó lépteket, fürdőszobaajtó-csapódást és robbanásokat lehetett hallani. Amíg mi a Harry Pottert néztük, addig ő ült a WC-ben és nem mert visszamenni a szobájába. Még aludt is ott egy kicsit két rosszullét között.

Az ebédhez Jon is hozzájárult, kitett az asztalra előételnek egy kis sonkát, amit sajttal. ezt olivaolajas kenyérrel fogyasztottuk, majd jött a csibe, salátával (ezt is lehet csomagolva venni - helyesebben csak így lehet venni) és ebéd utam egy kuglófot.

A film, amit a filmklubban megnéztünk igen-igen érdekes volt. Nem volt benne sok szöveg, inkább a fegyverek beszéltek. Meg jó, hogy ide csak három dollár fejenként a belepő. Szóval, senkinek se ajánlanám, kiváltképpen füldugó nélkül nem. Úgy is fülsüketítő volt, hogy az egyetem nagyelőadójának nem olyan a hangosító-berendezése, mint egy multiplexnek. (Anikó szerint a hang itt térhatású. én nem vettem észre, sötétben nagyon rossz a térlátásom.) Az a film légyege, hogy egy kopasz böszme ember, aki egy szőrös bundát hord, alatta meg egy pólót, mindent meg tud oldani. De a szíve arany.

A filmklubban nemcsak a mozi sokszor mellékes, az igazi a hangulat. Több éve (évtizede?), a film kezdetekor a nézőtér kórusban üvölti a mindig ismétlődő kiírásokat és a jövő heti programot. a film elején mindenkit figyelmeztetnek, hogy kapcsolja ki elektromos kütyüjeit, telefonját, lézerceruzáját. És ne dohányozzanak.

A napokban Anikó elhatározta, hogy vesz egy új laptopot. A vásárláshoz elkezdte nézni a kínálatot, persze interneten. Időnként, amíg órán volt, én töltögettem le az adatokat a különféle gépekről és akciókról.

Interneten nagyon sokan és nyugodtan vásárolnak. A legtöbb karácsonyi ajándékot mi így vettük meg: Anikó kinézte a terméket, megvizsgálta, aztán bankkártyával kifizette. A laptopot is így vette meg. Igazából mindent lehet venni interneten, még ételt is, amit házhoz is szállítanak. Nagyon sok mindent ráadásul olcsóbban lehet megvenni, mint boltban.

Anikó sokat válogatott, mert nagy különbségek voltak a nagyjából egyforma kategóriájú gépek között. Az alapkövetelmény az volt, hogy legyen benne CD-író, DVD és nagy legyen a képernyője. És legyen benne kislemez, és legyen 4 kilónál könnyebb. Volt olyan cég, ahol 200 vagy 100 pénzt visszaadnak vásárlás után, mások ígértek tartalék akkut, mások ingyen kiszállítják, stb.

Mivel a laptopban nem volt Word, vettünk egy diák kiadású Windows Workot a majdani laptopba. Ezt már boltban, a Microcenterben vettük. Persze fizetéskor Anikó ekkor is kártyát használt. Általában 20 dollár felett mindenki kártyával fizet. Ha nem, nagyon megnézik az embert, honnan is jöhetett. A program Student kiadás volt, ezért a csomagon szereplő ár szerint 170 pénzbe került, fura mód, amikor számlázták a pénztárnál, csak 130-at ütöttek be. A diák-csomag pici és a CD-ket nehéz kivenni, valószínűleg van a tartóban egy-egy mini Bill, aki rángatja vissza a lemezeket. A kártyás fizetéskor az tetszik, hogy lehet a boltokban pénzt is felvenni. Megkérdik, akarunk-e kp-t vissza, ha igen, mondjuk, mennyit és leveszik a kártyáról, viszont nincs díj a készpénzfelvétel miatt.

A laptopot, amit az egyik csomagküldő szállít ki, nyomon lehet követni és így lehet látni, merre jár. Természetesen ezt a többi kiküldött csomaggal is meg lehet csinálni. A csomagok küldésének, a katalógusáruházaknak itt komoly hagyományai vannak és működnek is. Pár nappal a vásárlás után meg is jött a ketyere. Jó nagy volt a doboz. Maga a ketyere nem kicsi - mivel a képernyője iszonyú nagy, igazából ez egy tévé. Annyira tévé, hogy este egy filmet is megnéztünk rajta. Mivel lelkiismeretesen feltettük a programokat, amiket a használati utasításban előírtak, most van rajta 2-3 DVD lejátszó...

Otthon szépen feltettük a programokat, de a Microsoft termékekkel vártunk a tanszékig. Az egyetemen kiépítettek egy drót nélküli internetet: csak be kell dugni egy kártyát a gépbe és lehet interntezni.

Az ebédre a pulyka helyett készített krumplifőzelékkel több gond volt: nem volt zsír. Jon még pulykázott, de mi kezdtük unni a banánt, azaz a pulykát. Helyesebben vettünk valamit, ami a kinyitás után egy gyanús, kézkrém állagú masszának bizonyult. E masszát pedig alig lehetett levakarni a fakanálról. A használati utasítás szerint ezt össze kellett keverni vízzel, sajnos megtettük, ezért a hús (ami tényleg porhanyósra sült) egy 'levesben' úszott. Érdekes volt és finom. A krumplifőzelék maga jó lett, csak mivel kinn hagytuk estére, és még pár napra, ki kellett dobni. Kidobás közben a fürdőszobában, ahogy megmozdult a párnapos főzelék, felszabadultak a benne megbúvó illatanyagok, melyek olyan erővel támadtak rám, hogy beleejtettem a fazekat a csészébe. Aztán lehetett takarítani a fürdőszobát is.

A babérlevél vásárlása volt aranyos, három levelet vettünk, és ezt helyeztük bele a kikészített zacskóba, amihez adtak lezáró drótot is, el ne vesszen a babérunk. A pénztárnál 'lemérték' és mondták mennyi (16 cent).

Ebéd után elmentünk vásárolni, vettünk laptoptartót, mivel a régi laptop táskája kicsi. Az új gép sokkal könnyebb, mint Anikó másik laptopja (4 kg) viszont, mivel 15" a képernyője, nagyobb. Tényleg, akkora, mint egy monitor és nagyon jó minőségű. Minden irányból tökéletesen látni.

A laptoptáska le volt árazva, eredeti áron a táska 74 dollár lett volna, csak most akció volt. (Eredetileg hátizsákká átlakíthatót vettünk volna, de ennek az akciónak nem lehetett ellenállni.) Vettünk lakatot is, mert hát itt is lopnak, ezért a laptopokat lelakatolják. Az oldalukra be lehet akasztani egy kis horgot erre jön rá a lakat. A lakat pedig egy drótban folytatódik amit valami nem mozdítható köré tekernek, egy asztal köré, aztán a drót végi hurkot bedugják a lakatba. Így ott lehet hagyni nyugodtan, legfeljebb elviszik az asztalt is. A legtöbb irodai, egyetemi asztalon ezért van lyuk, hogy az ember oda bedugja a drótját.

Volt olyan lakatkészlet is, amihez ragasztót is adtak, nem tudom, mit kell ilyenkor leragasztani. A csomag neve mindenesetre kifejező volt: Bulldog. Több méter kábel volt benne és több lakat.

Egy McDondald's-ban láttuk, hogy egy férfi odaláncolta az asztalhoz a ketyerét és elment pisilni. Végül is praktikus. Ebben az a vicces, hogy mert laptopnak lesz, ezeket a vacakokat (fémdrót, lakat) csillagászati áron adják, amit vettünk, az egy egyszerűbb izé volt és így került 29 dollárba. Voltak 70 dolláros csodák is, távkapcsolóval, számzárral, anyámtyúkjával. Az is igaz, ha valaki egy komoly gépet vesz, aminek ára 2500 dollár felett van, gondolom, félti, hogy ellopják. Bár ezek a lakatok inkább elijesztik a tolvajt, egy kisebb baltával minden bútoron nyitható rés.

A Mikrocenterben, ahol kezdünk törzsvevők lenni, láttam uti-egeret. Ez akkora hosszra, mint a mutató ujjam, és háromszor szélesebb nála. Voltak gombnélküli egerek is. Az előbbieket utazás közben használják a laptopokhoz, mert az érintőpadok hosszú távon annyira nem kényelmesek.

Anikó irodájában felszereltük a lakatot, olyan ügyesen lelakatoltam a gépet, hogy ezzel egyúttal Anikó fiókját is sikerült megvédenem - bezárnom. Majd délután átrendezzük az asztalt, hogy hozzá lehessen férni a fiókhoz.

Fő szórakozásunk a gépbe vett programok regisztrálása. Ez úgy történik, hogy el kell küldeni a kódját a szoftveres cégnek interneten. Ha nem, a program 40 nap után csökkentett üzemmódban működik, ha továbbra se regisztrál, akkor bizonyos idő múltan végképp kikapcsol. Diákoknak sok mindent olcsóbban adnak, csak kérik a diákigazolványt.

Egy időre otthagytuk a gépet, hogy vásároljunk egy keveset, mert otthon elfogyott a gyümölcs. Az áruházban csak két paprikát vettünk, azt viszont a gyorskasszánál, ahol az ember max. 15 cikkig vásárolhat. Az az érdekessége, hogy nincs eladó, nekünk kell mindent csinálni, még fizetni is. A gép először üdvözölt, le kellett húzni a kedvezményért a kedvezménykártyát, utána beírni a termék számát (akkor, amikor nincs vonalkód, például a zöldségeknél) utána lemerte a paprikát és megmondta, mennyi, majd lehetett választani, készpénzes vagy kártyás fizetés között. Nagyon érdekes volt, csak nekünk tovább tartott, mintha lett volna eladó, igaz, ha hosszú a sor és csak tejet vesz az ember, ez igen gyors.

A bevásárlás után elmentünk a sci-fi estre. A mozimaraton érdekes volt. A maraton hagyománya csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy működik, hogy fejenként 6 dollárt kell fizetni, ezért este hattól reggelig lehet filmet nézni. Mindenki annyi filmet néz, amennyit akar (bír). Nagyon kellemes volt. A nagyfilmek között fertály órás kisfilmeket adnak, köztük pedig 15-30 percesek a szünet vannak, az emberek rendelhetnek telefonon pizzát, vagy ehetnek valamit a büfében, ami egész olcsó. Mi reggel háromig bírtuk, aztán hazacsoszogtunk. Már metró se járt. Anikó hazafele gesztikulálva magyarázott valamit, mire két taxi is megállt, hátha leintette őket. Pedig csak gesztikulált.

Sokan kispárnával érkeztek, mások pizsamában ülték végig az előadásokat, mások komplett vacsorával érkeztek. Mivel a közeljövőben egy egyetemi csoport előadja a Csillagok háborúját musicalban (???) páran alufólia lézerkardokkal érkeztek, amivel emelték az est fényét. Pár emberen pedig a Gyűrűk Urát idéző tünde-köpönyeg volt. Ez mostanában itt divat. Orkot még nem láttunk, de abból is lehet pár darab, mert sok helyütt lehet Uruk-hai-ork arcfestő készletet kapni. Persze ha valamelyik rokonom, gyerekem ilyesmire vágyna, akkor őt szerintem pszichológushoz kellene vinni.

A moziba menet láttunk egy csomó tűzoltóautót. Tűzoltóautókban a kinyújtható rész kosarában is utazott tűzoltó, hogy gyorsabban tudjon nem tudom mit csinálni. Otthon elfogyott a limonádénk. A limonádét Paul Newman reklámozza. Egész jó volt. Egy nagyon-nagy dobozzal vettünk. Csak egy kicsit édes, mint itt majdnem minden. Ebédre sültcsirkét csináltunk almával. Most enyhén kudarcos volt, mert a rizst én sóztam el, Anikó meg a csirkét borsozta túl, úgyhogy most állandóan iszunk. Finom volt, csak kicsit borsos. Ráadásul a rizs hántolatlan volt, amitől szinte lehetetlen volt puhára főzni - legalábbis nem sikerült egy óra alatt és kellemesen ropogott, de nem a sótól. Anikó meg elintézi a kiadói dolgait, aztán megyünk könyvtárba, majd nagybevásárlásra.

Néha az az érzésem, hogy szemünkben egy ország civilizáltságának fokmérője, hogy lehet-e ott tejfölt kapni. Amerikában tejföl is van, minden boltban lehet valami hasonlót kapni. Kicsit talán kevésbé savanykás, mint az otthoni, de ugyanaz. Igazából itt minden van, meg zsír is, csak azt nehezebb megtalálni. MÁJASHURKÁT is láttam az abcben. Röfihúst is vettünk, mivel a röfi az nem gyakran vett termék, ezért le volt árazva, három szelet áráért adtak négyet.

Igazából az a nehéz - legalábbis ilyet meg nem láttam - , hogy pultnál kérjek húst. Hentesüzletet Bostonban nem nagyon láttam (pontosabban nem láttam). A hűtőpultokban ott a csomagolt hús és azt veszik az emberek. A felvágottal ugyanez a helyzet. Az abc áruházakban a zöldséget nem én mérem le és teszem rá a papirkát, hanem csak beteszem zacskóba és a kasszánál a pult, azaz a szalag a mérleg, a kasszírnő leméri, beüti a kódját és kész (persze mérlegek is vannak, ha a t. vevő le akarná mérni az árut előre). A halpult emlékeztet kicsit az otthoni hentesre, az egyikben még egy "hentes-forma" "halast" is láttunk, aki lelkesen trancsírozott egy halat, de ez nem volt jellemző. A halakat egyben, szeletben, mindenféleképpen árulják. Végre valami ismerős volt.

Néha kicsit nyomasztó a választék. Mindenből ezer féle van, vagy több. Egyszer reszelt sajtot akartunk venni, és kénytelen voltam szembesülni a hűtőpultban felhalmozódó számtalan reszelt-sajttal és hirtelen nem tudtam, melyiket vegyem, végül a legolcsóbb mellett döntöttem. Azt hiszem, a helybeliek ugyanígy vásárolnak.

Itt gyönyörűen hullik a hó. Tegnap este óta havazik és már meglehetősen nagy a hó. Amikor reggel kiléptem a konyhába, egy behavazott galamb kucorgott az erkély korlátján, de aztán megijedt és elrepült. Egyébként minden rendben. Tegnap, ahogy (már-már embertelen órában) elhagytuk a tanszéket, megállt egy busz a megállóban és egy mikulás-ruhába öltözött ember vezette.

Anikó utolsó órája pizzázással volt egybekötve és lehozott nekem a szobájába egy adagot. Másnap korán reggelre jöttünk egyetemre, Anikó az utolsó óra alkalmából osztályának vett a Donutsban édessüteményt. Általában itt reggelire az emberek édessüteményt esznek tejeskávéval, vagy esetleg müzlit. A diákoknak fejenként egy Donutsot vettünk, összesen 15 darabot. Nos, a boltban rosszul értették és először 50-et akartak adni, de aztán szerencsére nem tették.

Délután, amikor mentünk vásárolni, éreztük, beköszöntött az igazi, kemény tél. A Charles-folyó, ami felett a metró megy a központ fele, kezd befagyni. A folyó a hídnál nagyon széles és nem túl mély. Itt jórészt befagyott és a kacsák a jégen totyognak. A belvárosban először vásároltunk egy csomó ajándékot karácsonyra. Hatalmas tömeg volt, mindenki ajándékokat vesz, a boltok úgy néznek ki, mint a csataterek, vagy mintha filmeket forgattak volna bennük, a földön melltartók, kombinék, stb. Persze mi is az árleszállításon kezdtük. Ilyen mindenütt van és egész jól lehet vásárolni. Megleptem magam egy izével, ami átmenet a kabát és a pullóver között, nagyon vékony, viszont nagyon meleg.

A belvárosban ebédeltünk egy thai étteremben, igazából nem tudjuk mit, de finom volt. Egyedül az én fogásom volt felismerhető: mézes csirke. A másik finom volt de végképp nem tudjuk, miből készült, először azt hittük, véres nyers hús, de nem az volt. Legalábbis ízre.

Hazafele vettünk málnát. Épp akció volt, az írták, két doboz málna egy dollár. Megvettük, és kiderült, hogy ez így ebben a formában nem igaz: már három doboz málna volt egy dollár. (Érdemes lenne pár tonna málnát hazavinni, csak attól félek, Ferihegyre már csak pár hektoliter szörp érkezne.) Otthon persze mindenki jelenlevőt megkínáltunk gyümölccsel, annyi volt. Igaz, nem voltak annyira sokan. Elena megint Kaliforniában, Shogo a tanszéken, csak Jon volt málnaevő pozícióban, csak épp (megint? mindig?) rossz volt a gyomra. Marcelót idén még nem láttam. Ő általában feleségével él Providence környékén és jó esetben hetente egyszer bukkan fel.

A csirkék kulináris sikerén felbuzdulva további gasztronómiai akciókat terveztük. (Jobb, mint vásárolni.) Vettünk kész (??) palacsinta tésztát, amit csak össze kellett habarni és vizet kellett hozzátenni. Meg kökényt, mert kökényes palacsintának szántuk. Kökényes palacsinta lett volna. Szeretett volna lenni. Viszont pár dolgot kihagytunk a számításból. Egyfelől, hogy ez a palacsinta vastagabb, mint a miénk és kisebb az alapterülete. (Ha egyszer nincs benne a használati utasításban...) Amúgy se volt otthon kisfelületű palacsinta sütésére alkalmas sütő. A kökényt pedig nem turmixoltuk össze. Ezért a kökény kikandikált a magyarosan vékony és kiterjedt palacsintából. Ez a sütésnek nem kedvezett. Emellett e tészta másként sült (égett) mint az otthoni, ezért az első darab majdnem bekapcsolta tűzjelzőt. A második egész jól sikerült. A harmadik direkt ment a szemetesbe (csak előbb vizet öntöttünk rá, hogy az izzó szén át ne rágja magát a zsákon). A negyedik fogyasztható volt, az ötödik követte kistestvérét, a hatodik, hetedik szép lett. Aztán elfogyott a massza, pedig a papíron 14 adagnyit ígértek (mert az itteni palacsinta... de ezt már tudjuk). Én két palacsinta elégetése után inkább a nagy számban fogyó tepsik mosogatásának szenteltem magam, a szép példányok Anikó ügyességet dicsérték. A palacsintákat tipikus amerikai juharsziruppal fogyasztottuk. Meg is állapítottuk:

Íz: 5

Kinézet: 1

Miután kihevertük a palacsintát, reggel metróval mentünk a MIT-re, hogy Anikónak legyen ideje levelezni. Ez rossz ötlet volt, mert a metróban az másik irányba menő sínt javították. Ott dolgoztak a FŐKEFE utcaseprőinek ruhájába öltözött népek és csinálták a sínt. Hegesztettek, meg kalapáltak. Ettől lassan jártak a metrók. (Anikó mesélte, hogy az alagutakban áll egy figyelőember, aki nézi, jön-e a metró és külön értesíti a munkásokat, hogy jön a metró. Tehát, a figyelőember tavaly elbambult és elütötte a metró.) Úgy 10 percet vártunk a peronon, aztán érkezett meg a szerelvény. Jóval tovább tartott az út, mint gyalog.

VII. MIT-II

Program: regisztrálás - Reklámok - Palesztin preformance - Chomsky - Egyetemi állatkert - Szárazföldi műtonhal - Olvadás - Körtecsere - Robotverseny - Reformkonyha

Az amerikaiaknak a vásárlással folytatott szerelmi

viszonya nem egyszerűen egy mélyen anyagias

társadalom természetes mellékterméke. A vásárlás

nem nyűg, éppen ellenkezőleg: üdülés. Öröm,

szórakozás, kellemes időtöltés. a barátok vásárlásra

adnak randevút egymásnak, aztán boldogan térnek

haza üres kézzel.

Stephanie Faul: Miért nem bírjuk az amcsikat?

Az új laptop sok időt igényelt, hasonlóan egy újszülötthöz. Regisztráltatni kellett a programokat, ki kellett tapasztalni a rigolyáit, stb.

         A regisztrálás nem bonyolult, de néha időigényes. És ki szereti, ha ismeretlenek mindent tudnak róla? A program telepítése alatt megjelenik egy ablak, tele kitöltendő információval. Be kell írni, már a telepítéshez, a programmal együtt kapott kódot, aztán a gép interneten elküldi a kódot a cégnek, ahol már tudják, milyen reklámokat, termékeket ajánljanak nekünk. Ez már önmagában komoly mennyiségű reklámszeméttel jár. Ez a szemét lehet elektronikus, rengeteg szemét levél, vagy papír. Lehet, ha a leállnának a reklámlevelek terjesztésével, meg lehetne menteni az őserdőt. Vagy újratelepíteni. Ha már vásároltunk valamilyen cégnél interneten, akkor nagy valószínűséggel postázzák nekünk hírlevelüket, prospektusaikat, stb. A reklámleveleket, reklámújságokat a postás a Magazin utcában csak beszórja az előtérbe és aki akarja, az felveszi. Az AOL ingyenes CD-ket küldözget boldog-boldogtalannak, ami azért jó, mert használhatatlan DVD-inknek így sikerült kis fáradtsággal tartót találni.

Miután kihevertük a sci-fi maraton fáradalmait, este megint elmentünk az egyetemre és ott meghallgattuk Chomsky előadását a világ jelenlegi helyzetéről (Represion - opresion - USA - Israel - Irak voltak a kódszavak). Anikó mondta, hogy célszerű egy órával korábban odamenni, mert hát a sok lelkes ember megtölti a termet, de a hidegre való tekintettel a forradalmárok se voltak annyira tüzesek és a nagyelőadó csak fél órával az előadás kezdete előtt telt meg zsúfolásig, de akkor már a soványabb amerikaiak elhelyezése is gondot okozott.

Egy lelkes szervező lány (a lelkes szervező lányok mindenhol egyformán néznek ki) elmondta, hogy Chomsky mindjárt jön, addig is, ha valaki mellett van foglalt hely, akkor adja át azoknak, akik a falak mentén szoronganak. A táblákon 'szabadság Palesztinának' feliratot illetve különböző filiszteus szervezeteknek a neveit lehetett olvasni. Volt ott még felhívás a következő bulira is, amikor a zsidó állam elnyomása ellen fognak tüntetni.

Előzenekarként egy palesztin fiú lepett fel, akit egy múltkori tűntetésen letartóztattak és hosszan vegzáltak a rendőrök ('közösség elleni izgatás?'). Ő elmondta, hogy igazából mindenki békét akar, de a palesztinok sokkal jobb fiúk, mint a zsidók. Elmondta, micsoda diszkriminációnak vetik alá a zsidók az összes arabot [a vice versáról nem esett szó, pl. miért nem lehet a legtöbb arab országba beutazni izraeli pecséttel, ill. egyes arab országokba miért nem lehet egyáltalán beutazni európai útlevéllel] illetve, hogy az európaiak az okai mindennek, mert Európa találta ki a rasszizmus, az antiszemitizmust [ez igaz], a rabszolgakereskedők mind európaiak voltak [az 1001 éjszaka szerint nem], és hogy ők jók. A lényeg, hogy mindannyian békét akarnak.

A hallgatóság meglehetősen vegyes képet mutatott. Voltak (miként kiderült) amerikai fasiszták, akik a szónok szónoki kérdésére, hogy 'hiszitek-e, hogy minden palesztin terrorista?' lelkes IGEN-nel feleltek, volt pár békeharcos a klasszikus békeharcos mezben, bárátságos hippik, pár skandináv, sok közel-keleti. De a résztvevők zöme mégis amerikai volt. Ami feltűnt, hogy ázsiai szinte alig akadt -2-3-.

Az első szónok után egy kendős lány perdült ki a színpadra, népviseletbe és zászlóba öltözött (ettől olyan kinézete lett, hogy ki, hogy így valószínűleg még a szaudi légitársaság se szívesen vette volna fel utasnak). A kendőtől és a zászlótól rettentően szigorú lett az arca.

Ő elmondta, hogy most gyűjtenének a fiú ügyvédi költségeire. És gyűjtöttetek. Mi is adtunk, kevesebbet, mintha olajsejkek lennénk, de azért adtunk. Utána végre jött Chomsky , kedvesen besétált felállt a dobogóra és elkezdett beszélni. Őt aztán pocsékul értettem, de szerencsére Anikó segített.

Nagyon jókat mondott és a megszokottól eltérő történelem értelmezést mutatott be, ami, amennyire értettem, teljesen meggyőző volt. Persze az igazság középütt van - ha van - de nekem nagyon tetszett. (Érdekes, hogy nálunk a MIÉP nem harapott rá, talán mert értelmesek az érvei, azért nem.) Közben a mellettem ülő fiú elaludt, ami tekintve, hogy a székek rettenetesen kényelmetlenek voltak, komoly teljesítmény volt. Egy kövér (bocsánat, nagylelkűen szabott ruhát viselő) skandináv lány táskájából egyszer csak dobozossörök buggyantak ki, amit alig tudott visszagyömöszölni. Mások bőszen jegyzeteltek, vagy leveleztek laptopjaikon. Az előadást páran videóra, mások web-kamerára vették (amit mások begépeltek és valahol már olvasható is a hálózaton), az előadást pedig videokivetítőzték egy másik nagyelőadóban. Sokan fotóztak (én is). A szigorú tekintetű lány pedig körbe-körbe járt és szigorúan nézett.

Chomsky úgy egy órát beszélt, utána lehetett kérdezni. Ekkor megjelent az Úr állatkertje a kérdezők személyében. Mert ők aztán kérdeztek rengeteget. Két mikrofonhoz lehetett járulni, és ok járultak.

Az első kérdező aziránt érdeklődött igen vehemensen, hogy miért nem esett szó a szudáni népirtásról. (Mert ha az ember a népirtásokat kezdi felsorolni, akkor sajnos bőven túllépi az egy órát, és másra idő se jut.)

Volt, akinek a legtöbb gondot a kérdés megfogalmazása okozta, egy 3-4 perces -számomra érthetetlen- monológ után kezdtem Anikót bökdösni, hogy fordítson, de kiderült Noam se értett egy szót se az egészből, s a közönség kórusban a KÉRDÉSt kezdte el követelni.

1-2 érdekes kérdés/felvetés akadt, de a nagy többséget az már a kérdés alapján elmebeteggé lehetett volna nyilvánítani. Chomsky remekül állta a sarat és precízen, korrekten válaszolt még arra is, ami nyelvtanilag se számíthatott volna kérdésnek.

Egy 2 métert meghaladó, és iszonyúan kövér fickó, mivel valószínűleg ennyit életében nem állt, elunta a várakozást a mikrofonra és leült. A kendős (az egyik) bejelentette, hogy kilencig tart a kérdések órája.

Egy göndör hajú lány került sorra. Ő azzal kezdte, hogy 'Hi', most ő öt hibát sorol fel az előadásból. És elkezdte sorolni. Igaz, hogy ő maga se volt teljesen tisztában a történelemmel, helyesebben, ő nem volt tisztában a történelemmel, de precíz és pontos (és főleg türelmes) válaszokat kapott. Pedig a lány nagyon-nagyon arrogáns volt.

Chomsky azért válaszolt és némely közlésen a lány maga is nagyon meglepődött ('lezárták a határokat?). Végül, kijelentette a csaj, hogy Chomsky nyelvész, és mint nyelvész ne foglalkozzon politikával és történelemmel és kirohant. Chomsky szelíden megjegyezte, hogy ő csak olvas, és gondolkodik, ill. hogy ő NY-i munkanélküliektől tanult politikai gondolkodást, és azok többet tudnak a való életről, mint több harvardi professzor együttvéve, e megjegyzése egy platformra hozta a teremben tartózkodó összes szélsőségest, centrumot, mindenkit (függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldali vagy filo- vagy antiszemita volt) és mindenki hosszú percekig csak tapsolt. Úgy látszik, az embereknek az elsődleges identitása a MIT.

Másnap a koreai lány hozott az irodába rágcsálni valót, valami azonosíthatatlan tengeri hínárba tekerve. Érdekes íze volt, de csak egyet rágcsáltam belőle. Amikor kinyitják a dobozt, diszkrét hal-tenger-moszatszag lengi be a környéket. Maradok a keksznél. A tengeri illatok megmaradását az a tény is elősegíti, hogy Anikóék irodájának egy ablaka van, de mivel egy folyósóra nyílik és egy asztal felett van, sosem nyitják ki.

Ebédre finom kínait ettünk, Anikó "padthait", ami valamilyen csirke volt valamilyen tésztával, én pedig gyömbéres csirkét ettem. Az utóbbi nekem, az előbbi Anikónak ízlett jobban, úgyhogy nem is vesztünk rajta össze.

Hogy lemozogjuk az ebédet, egy kiállításon a MIT-en egy régi díszteremben hajómodelleket nézegettünk. Volt itt egy tonhalmodell is, ami a felirat szerint sohasem úszott, de úszó modellek modellje volt. A robot-halról ott megnéztünk egy 9 perces filmet is. Elkezdett olvadni, mindenütt pocsolyák, amik a hóhegyektől nem tudnak lefolyni. Az egyik egyetemi újságban megjelentek a legújabb kolesz árak. Fürdőszoba-szoba egységek/ (amik támogatottak): 552 dollár / hó egyágyasban, egyedüálló szoba 1140.

Egyébként béke, nyugalom és olvadás. Bár az újságokban állandóan az anti-terrorista túlélőkészlet összeállításáról olvasni (aminek fő eleme a szigetelőszalag, ha jön az atom/baci akkor be lehessen szigetelni az ablakot (és a kemény? és a falak?), a palackozott víz, meg ilyesmik), mi meg senkiről se hallottunk, aki ilyet gyűjtött volna. Ez valószínűleg a szigetelőszalag-gyártóknak jó. A Metró-újság megkérdezte az utca emberét, hogy van-e túlélőkészletük, senkinek se volt, egy csajszi azt mondta, hogy előbb meg kell csinálja a nokedlit. Az újság további részében elolvastuk a bugyuta bankrabló esetet, aki, miután fogta a pénzt és futott, ahogy a filmekben is szoktak, a gatyájába tette a stukkert. Ami elsült, ahogy a filmekben nem szokott. Az ürgének szerencséje volt, mert csak combon lőtte magát, pedig a másik puskája is áldozatul eshetett volna. A bankrabló bőszen tovább menekült, amikor elütötte egy ebédszállító autó. Az ütközéstől a fickó kezéből a pénz, szájából a műfogsor esett ki. E fogsor alapján fogtak el később. Nem tudom, igaz-e, de jól ki van találva.

Tegnap este a Centrálon a háború ellen tűntettek 12-en, bokáig vízben állva. Ez hatásos volt. Nekem, a videokölcsönzőből hazafele menet felülről folyt a cipőmbe be a víz, mert úgy gondoltam, hogy a 2 hókupac között át lehet menni. Lehetni lehetett. Meg hazafele vettünk a boltban szuper-csípős mexikói "jalapeño" paprikát az ebédhez. Ezt én (én vagyok a hibás, én) elvesztettem. Vagy a boltban nem tettem el vagy hazafele ültettem el egy elborult pillanatomban egy hókupacban. Esetleg kipakoláskor a hűtő helyett a szemetesbe tettem. Reggel ezért elindultam reggeli után újabb szuper-hiper csípőst venni. Meg is vettem, kemény 22 cent volt (meg se kérdezték, van-e tagságim a boltban, vagy hogy papír vagy műanyag zacskót szeretnek). Ez a paprika elvileg olyan csípős, hogy a szakácskönyv szerint célszerű kesztyűben megfogni és úgy vágni, mert MAR. Ezt le kellett tesztelni, mert Anikó is védőintézkedéseket foganatosított (biológiai hadviselés) a szeleteléshez. Késhegyen (40 centis machete) felém nyújtott egy darabot, amit korábban nejlonzacskóval fogott meg (a boltban is felhívták a figyelmet arra, hogy ez mennyire csíp). Ezt óvatosan olfatikus tesztnek vetettem alá (megszagoltam), aztán ízanalízist végeztem rajta (megnyaltam), utána pedig megettem. Olyan íze volt, mint az édes-zöldpaprikának. Megkóstoltuk feljebb. Ott se csípett. Az ere egy picit pikáns volt, de semmi több.

A boltban egyébként rengetegféle finom fűszert lehet kapni, fél kiló magyar őrölt paprika pl. 12 dollár. Az ebéd alapanyagok azért elkészültek. A mangómártás kész, a rizs kész, már csak a halacskát kellett megfőzni. Az ebéd nagyon finom lett. Betettük a halat a sütőbe, 15 percre, előtte belehentergettük a halacskát lime-lébe, majd paprikás-borsos-sós-gyömbéres-szegfűborsos keverékbe. Nagyon finom volt, különösen a mangós-paprikás-pikáns körettel. Még vadrizs is volt mellé.

Víz van, minden olvad, s a hókupacoktól nem tud lefolyni. Reggel megint találtunk három háború-ellenes tüntetőt a Centrálon. Ebédelni finomat finomat ebédeltünk. Én kínai lazacot (nem volt sárga), Anikó gyömbéres csirkét. Aztán, mivel nem ízlett neki a gyömbéres csirke, cseréltünk. De az is finom volt. Mivel 10 fok van, beültünk egy padra, amit hómező vett körül és ott költöttük el az ebédünket. Aztán ittunk egy kávét, Anikó pedig megint elment órára.

A lakás az utolsókat rúgja, a fürdőszobában kiégett a villany. Ezután szétesett (megint) a konyhai fiók, majd véglegesen elhunyt a WC-tartály. A fiókot hónapok óta egy alá beszerelt üres lámpa-doboz rögzíti, ha valaki túl óvatosan vagy túl vehemensen ránt fiókot, akkor borul, meg kell tartani és közben visszatenni az alátámasztékot.

Jon, mivel ő a legmagasabb a lakásban, kicserélte a fürdőszobai villanyt (a tükör előttinek túl erős a fénye és biztos nem tudott nyugodtan elmélkedni), aztán felhívta a CODMAN-t is, ami a lakást kezelő cég és én csak Ködmönnek hívom. Ők megnyugtattak mindenkit, hogy ők hétvégen nem tudnak vízszerelőt küldeni, de mindjárt kapunk telefonos támogatást (on-line-support?). és csakugyan, felhívott minket a cég vízszerelője és elkezdte magyarázni Jon-nak, hogy mit csináljon a WC-tartállyal. Persze nem sikerült megcsinálni, hétfőn jön az ember és megreparálja. Annyira működik, hogyha belenyúlunk, akkor így meg tudjuk tölteni vízzel, illetve így el is tudjuk zárni a vizet. Az úszó nem úszik (szét is esett több, összerakhatatlan darabra, úgyhogy most manuális).

A ház előtt már nincs uszoda. Egész nap esett. Abba se akarta hagyni. Ezért csak boltba mentünk ki.

Az esős idő multával késő estig az egyetemen dolgoztunk. Hazafele viszont az egyik nagyelőadó irányából óriási üvöltözés, arénázás hallatszott. Anikó kijelentette, hogy biztos robotverseny van. Én nem tudtam, mi az a robot-verseny ezért meg akartam nézni.

A nagyelőadó tömve volt (mint amikor Chomsky beszél vagy amikor film van) és a színpadon két kamera vette az eseményeket, egy másik nagy teremben pedig kivetítőről lehetett követni a történéseket. De a nagy előadóban is állt két kivetítő, hogy közelebbről látszódjanak az események. Az alsóévesek robotversenye zajlott. Két pálya volt az emelvényen. A pályák nagyjából ping-pongasztal méretűek voltak, egyik felük fekete, a másik fehér. Felületük enyhén hullámos volt. A pályák fehér végében több teniszlabda nagyságú golyóbist szórtak szét. A robotoknak a golyóbisokat a tábla másik végébe kellett eljuttatni az alapvonalra, vagy beletenni az ott álló tartóba. A robotok LEGÓ-ból épültek, házilagos kivitelben, csapatmunkában. A résztvevők bemutatták a robotot, magukat, aztán indult a párharc. Egyszerre két robot mérkőzött. Elindultak és mentek össze vissza, ha találtak golyót, akkor megkísérelték megragadni, elindultak valamerre és ott igyekeztek elérni az alapvonalra. A játék kezdetétől tilos volt hozzájuk érni.

A versenyt nagy cégek támogatták (Microsoft - az általuk támogatott robot fura mód lefagyott...), LEGO, FORD, stb. Voltak cégek, akik ajándékokat (jojót, pólót) osztogattak. A legtöbb robot nem vette az akadályt, de volt egy-kettő, ami nagyon profin ragadta meg a golyóbist, az egyik kis tárolóba tette és meg is találta a kosarat és bele is pottyantotta a gombot. Ekkor kitört az ováció. Egy másik csapatnak kiesett a golyója a kosárból, és így vesztettek.

Nagyon izgalmas volt, főleg úgy, hogy láttuk, milyen lelkesek a fiatalok. (Érdekes, az alapképzésben résztvevők itt jóval fiatalabbnak néznek ki, mint otthon - vagy csak messze volt a színpad). A végen három párviadalban, mérte össze erejét a két legjobb gép. A győztes kissé agresszív volt, azzal indított, hogy kilőtt maga elé egy drótfélét, amivel blokkolta a többi (a másik) robot mozgását, mert az asztalt hosszában beterítette, és ő valahogy elevickélt a célig. Így is, 1-1 volt az állás. A rivális robot, amelyik olyan szépen betette a golyót az előbb, nem tudott átkelni a "dróton" (azt hiszem, az is LEGO-alkatrész volt).

Végül az agresszív robot nyert, ellenfele leállt, ő viszont eljutott az alapvonalig golyóval. Nagy ováció fogadta a győztest.

Terveink szerint másnap marhahúst kellett venni. Szükségem van marhahúsira, mert Anikó reformkonyhára fog néha, azaz a múltkor csirázó ZAB került az ételbe, tegnap bambuszrügyre bukkantam, s ettünk olyan kenyeret is, amire nagy betűkkel ráírták BÚZÁT NEM TARTALMAZ, ráadásul a kenyér az rúd formájú volt, nagyjából négy centis átmérővel, kör alappal. Iszonyú tömény és nehéz volt. Úgy nézett ki, mint az a kenyér, amit Sztálingrád védői kaptak az utolsó pillanatokban.

VIII. NEW YORK

Szállásfoglalás, e-utazás - Buszközlekedés - Buszpályaudvar - Greyhound - Táj - Tilos - Madarak - New York

- Ott a Szabadság szobor.

- Mi van neki a kezében?

- Fáklya, kis csillagom... A szabadság fáklyája megvilágosítja a világot...
És ott, a túlsó oldalon, a Kormányzói-sziget. Ahol a fák állnak ... És nézd
csak, ott a Brooklyn híd. Ugye, milyen szép látvány! És nézd a kikötőt ...
(...) Az meg ott a Szentháromság templom tornya...

John Dos Passos: Manhattani kalauz

2001-ben nem tudtunk elmenni New Yorkba, az utazásra kitűzött napon megbetegedtünk és jobbnak láttuk otthon maradni és ápolni magunkat. 2002-ben szentül megfogadtuk, hogy ha törik, ha szakad, elmegyünk New Yorkba. Ehhez képest ez csak 2003 telén sikerült.

         Most gondosan utánanéztünk mindennek. Interneten sokáig kerestünk szállást, néztük, hol, mi, mennyivel olcsóbb. Azt hiszem, idővel a repülőjegy-értékesítés az utazási irodákban vissza fog esni, mert interneten általában olcsóbb jegyeket találni. Nálunk egy darabig versenyképesek az irodák, mert olcsó a munkaerő és drága a számítástechnika. De így is, az amerikai ár megegyezett a magyarral. Valószínűleg akkor fognak az emberek irodában foglalni, ha a kényelmi szempontok lesznek az elsődlegesek: felvenni a telefont és megmondani, mit szeretnének, ami persze nem a legolcsóbb lesz. A programnak interneten szintén meg kell mondani a célt, beírni a preferenciákat (ár, átszállások száma, stb) és lehet válogatni. Az egyes internetes rendszerek viszont bizonyos viszonylatokon olcsóbbak, mást célszerű használni akkor, ha az ember hosszában és mást, ha keresztben utazik végig az Egyesül Államokon, megint mást, ha Európába vagy ha Dél-Amerikába igyekszik. Ezek a cégek repülőjegy mellett mindenféle egyéb turisztikai szolgáltatást kínálnak, szállást, autóbérlést, sőt kedvező árú csomagokat, szállást, repjegyet, étkezést, autót. Egy komplett utazást meg lehet szervezni így.

         A foglaló rendszerek ráadásul bevezették az emberi tényezőt is, ugyanúgy képesek hülyeséget csinálni, mint az utazási irodában ülő kislányok, akik megígérik az utasnak, hogy a budapesti Kálvin téri szállodából kilátása lesz a Visztulára. Persze ez érthető, se az irodában a pult mögött ülő kislány, se a program nem járt Budapesten (és máshol se), ha esetleg a szöszi volt is, akkor se nézte meg a város összes szállodáját, látni-e onnan vizet, és ha látni, akkor azt a vizet hogy hívják. Ő is annyit tud, amennyi a prospektusban van - ha tud olvasni. A programmal is így van. A közös a kiegészítő ismeretek hiánya és az eladás vágya. Az egyik a jutalékért, állásért ad el, a másik, mert beprogramozták. Tehát a program képes úgy foglalni repjegyet, hogy az átszállásra Párizsban fél óra van. Ami néha kiszállni se elég. Ezeket lelkiismeretesen végig kell böngészni, csakúgy, mint a szállodáknál, hogy merre van és az ár adóval vagy anélkül értendő (anélkül, mert úgy kedvezőbb).

Hosszas keresgélés után New Yorkba lefoglaltuk a szállást, a Broadway mellett a Central Parktól pár utcányira fogunk egy kis szállodában lakni. Most sok akció van, hogy az emberek menjenek NY-ba, ezért a nagy szállodák is olcsóbbak, pl. a Hyatt-be 179 dollár a szoba, persze mi beértük egy majd feleennyibe kerülő kisebb szállodával.

Meg vettük a buszjegyet is. Ez kalandos vállalkozás volt. A busszal itt a szegények utaznak, jóval olcsóbb, mint a vonat vagy a repülő (ami lehet, hogy olcsóbb, mint a vonat). A busz az egy fideszes cég itt, mert ha hozol még egy embert, akkor jobb. Azaz kedvezményt adnak. Oda vissza egy jegy lett volna 60 dollár, de mivel ketten megyünk oda-vissza, ezért csak 80 kettőnknek. New Yorkba sokan utaznak, ezért ezen a vonalon nincs más kedvezmény, viszont más irányba ketten picit több pénzből akar 36 órát is buszozhatnánk. (Láttam prosit, mi szerint Montreal az 6 és fél óra buszon. Majd jövőre.) A busznál létezett még egy olcsóbb opció: a kínai busz. A kínai busz miatt csökkentik árrésüket a nagy busztársaságok, mert azonos minőséget nyújtanak olcsóbban, csak a végállomás nem NY "közepén" van, hanem valamelyik kínai negyedben.

A repülőre "bérlet" is van, mert vannak, akik Bostonban laknak, de NY-ban dolgoznak, naponta, vagy hetente járnak haza. Régen semmi ellenőrzés sem volt, az ember meglóbálta a repjegyét (mint a Volánbuszon) és szállhatott is be/fel. Sokan e-jegyet vesznek, interneten megveszik, kinyomtatják, ezt bedugják egy gépbe a reptéren, azonosításul még be kell dugni egy hitelkártyát vagy jogsit és a gép már köpi is ki a beszállókártyát. (Ferihegyen is van már ilyen a Lufthansánál és a Britishnél.) A vonatból a nagyon-gyorsvonat, az ACELA a legdrágább. Többe kerül, mint a repülő, de kényelmesebb. (Az aktuális akció szerint, ha valaki két jegyet vesz, egy harmadikat ajándékba kap bármely ACELA viszonylatra.)

A buszjegyvásárlás is érdekes volt. Ezt nem akartuk a "rendes" buszra interneten megvenni, mert egy órával korábban kellett volna átvenni a jegyet a pályaudvaron, inkább a hagyományos megoldás mellett döntöttünk. Megvettük nekem heti bérletet, és ezzel felszerelkezve mentünk a South Station -re. Itt van a buszpályudvar is, ami szép és nagy, a buszok rámpán közlekednek benne egyik szintről a másikra. A jegyvételnél elmondtuk, mit akarunk. Később láttuk a jegyen, hogy egy héttel korábbra adták, mint kértük, de aztán közölték, hogy ez normális, csak legyünk itt időben, mert nincs számozott hely (lásd Volánbusz). Általában a busz (Peter Pan és a Grayhound közös járata) érdekesen működött. Pontos napot és órát kellett megmondani az indulásra, a jegyre viszont egész más napot írtak, mondván, mindegy. A visszaút időpontja, tették hozzá, amikor értetlenül reklamáltunk, szabadon megválasztható. Tehát, akkor megyünk, amikor akarunk, noha meg kell mondani, mikor akarunk menni, a jegy értelmében nem akkor megyünk, de mindegy, hogy igazából mikor megyünk. Sebaj, amíg jár a kedvezmény... (Legközelebb lehet, egy napra megyünk, mert az csak 20 dollár/fő.) Jó. Meg akartuk nézni, mekkora a sor, hogy mennyivel korábban célszerű jönni és láttuk, hogy a képernyőn a péntek délutáni buszok vannak kinn. Vagy a képernyőn volt rossz a dátum és az óra. Megnyugtató, hogy itt se működik minden tökéletesen.

Korán indultunk, mivel négy és fél órás buszozásról volt szó. Valahogy kirángattuk magunkat az ágyból 5.30-kor, reggeliztünk egy kicsit, majd elmetróztunk a South Stationre. Mivel a buszon nincsenek számozott (garantált) helyek, azt vártuk, hogy fel órával korábban már tömegek fognak ott verekedni. De nem verekedtek, egy fiatal fickó lézengett a 3-as kapunál, akinek, mert tükörkopasz volt, fázott a feje. Fél órával később se lettünk tucatnyinál többen. Ekkor beállt a busz, ellenőrizték a jegyeket, arcképes igazolványt nem kértek, szemben a hirdetésekkel, és felszálltunk. A busz nagyon szép volt. Tetszett, hogy nem 3-4 nagy lépcsőn kell felkapaszkodni, hanem hét alacsony lépcsőfok vezetett fel. Az ülések kényelmesek voltak, a busz új. Az európai buszokon a WC általában a busz közepén van, itt a végén volt. Tilos volt benne menet közben állva pisilni, viszont sok volt benne a kapaszkodó. És lehetett használni is. Egy néni valahogy be is zárta magát, s beletelt egy kis időbe, amíg kiszabadult. Ki is kopogott. Mivel a WC pont a keréken volt, nagyon rázott, csoda, hogy senki se húzta le magát benne. Elindultunk. A busz egy alvóvárosban még felszedett 2-3 embert, aztán autópálya, és mentünk megállás nélkül. Végig nagy volt a forgalom. A táj nem volt túl lelkesítő. Bostontól NY-ig 360 km-en végig lakott területen vezetett keresztül az autópálya. Gyárak, elővárosok, alvóvárosok, kertvárosok, bevásárlóközpontok. Néha pár száz méter erdő, de mögötte ott is felsejlettek a házak, gyárak. és folyamatosan, nem elszórtan, hanem szorosan benépesülve. Láttuk a Yale egyetem letérőjét is, aztán már közeledtünk NY-hoz. Egy tó kis szigetén pici házikó állt, az nagyon tetszett. Arrébb egy folyó torkolatában két gigászi gyár előtt, jókora üres, nádas tér közepén állt egy másik ház. Gondolom én, örök kilátással a kéményekre. Hacsak nem építenek elé egy még nagyobbat. Aztán megláttunk egy lakótelepet. Igazából nem is volt nagyon ronda, 26 emeletes házak tömkelege ízlésesen elrendezve. Aztán a lakótelepek egyre rondábbak lettek, s a következő fél óra olyan volt az autópályán, mintha folyamatosan a kispesti lakótelepen autóztunk volna keresztül. A házak egyre csúnyultak. Alkalmanként szebbek is feltűntek, néha raktártelepek váltották fel őket, majd házak és házak. Ezek idővel katasztrofálisan undorítóak lettek, utóbb megtudtuk, az volt Bronx. Egy autóárverést hirdető valami után rákanyarodtunk egy hídra és máris Manhattanben voltunk. Ez az előzőknél is lepukkantabb utcákkal kezdődött. Mindenki szerecsen volt. Lerobbant boltok, ocsmány házak, vakablakok. Arra gondoltunk egymástól függetlenül, hogy talán le se szállunk. Aztán, ahogy haladtunk délnek, picit javult a környék.

         Mielőtt elindultunk, picit utánanéztünk NY-nak. Azt olvastuk, hogy ma már sokkal biztonságosabb, mint pár éve és NY az USA egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. A metró ugyancsak biztonságos, bár éjjel jobb az állomásfőnök kuckója előtt állni, abba a vagonba beszállni, ahol a masiniszta van, nem ülni egyedül egy vagonba és nem állni a peron szélére, mert volt már rá precedens, hogy játékos kedvű helybeliek a peron szélén állót az érkező szerelvény alá lökték. Az utcák is biztonságosak, bár egyes helyekre jobb be nem menni, sötétben jobb a főutakon maradni ott, ahol sok az ember. Zsebes sok van. Mindezzel alaposan megnyugtattak minket. Anikót főleg az aggasztotta, hogy nem ajánlották, hogy az ember nyilvános WC-re menjen pl. utcán (ott nincs is), metróban (már ott sincs), pályaudvarokon még kevésbé. Inkább menjünk vendéglőben, kávézóban, stb. (Lehet, hogy a vendéglősök szponzorálják ezeket az útikönyveket és városismeretetőket?)

A buszpályaudvaron a WC-ben és környékén morc figyelmeztetéseket lehetett olvasni: "itt csak az utazóközönség tartózkodhat". Itt "tilos kéregetni". Itt "tilos köpködni". Itt csak az arra kijelölt helyen lehet hugyozni. Itt csak az arra kijelölt helyen lehet kakálni, de "TILOS" összeszarni a WC-t. Stb. Minden sarkon egy biztonsági ember. Lehet, hogy pont ezért a WC nem volt összeszarva, nem voltak kéregetők és illetéktelen helyen se hugyoztak sokan.

A pályaudvarról bementünk a metróba és ott megvettük a napi bérletet. Egy utazás bármin (busz, metró), bármeddig 1.5 dollár. A buszon felszálláskor ezt lehet pontosan kikészített készpénzben fizetni (nem fogadnak el papírpénzt) vagy tokennel (ami olyan, mint a tantusz) és bárhol kapható. A metrón tokent kell bedobni, hogy beengedjen a kapu. Rengetegféle bérlet van. A napi bérlet, ami mindenre jó az 4 dollár. Azt automatákból lehet venni. Az automatáknak érintőképernyője van, először megkérdik, hogy angolul, spanyolul, oroszul, kínaiul vagy milyenül óhajt a vevő beszélni (olvasni). Utána megkérdi, mit akarunk. Napit, hetit, havit, hány utazásost, stb. Ezek után megkérdi, miben fizetnénk, kártyával, papírral, érmével. és kérünk-e számlát. (Egyes gépek csak érmét fogadnak el, de ezt előre megmondják.) A ketyere rengeteg fém egydollárost adott vissza. Ilyet mi még nem láttunk... Hogy mik vannak. A bérlet egy papír mágneskártya, amit le kell húzni a metróba bemenet, így enged be. A buszban is be kell dugni. A buszokon csak az első ajtónál lehet felszállni, csakúgy, mint Bostonban, és mégse anyázik senki. De menjünk tovább. Bérletünk birtokában inkább sétálva indultunk megkeresni a szállodát. A 9. Avenue nagyon érdekes volt. Szexboltok váltogattak a trikóboltokat és az elektronikus kütyüboltokat és a képeslapüzleteket. Néha a kínálat keveredett. Anikót alig lehetett elvonszolni egy-egy elektronikus üzlet elől. A szexboltokkal szemben négycsillagos szállodák emelkedtek a másik oldalon majdnem az égig (úgy 20 centivel voltak alacsonyabbak, mint az ég). Minden sarkon állt egy UPS (csomagkihordó cég) autó, minden másodikon egy rendőrautó. Néha a rendőr megbüntette az UPS autót, mert az tilosban parkolt. A szálloda utcáját W56 hamar megtaláltuk, de a hotelt magát nem. Második körben derült ki, hogy azért, mert annyira kicsit. Mikor meglett, megnyugodtunk és a nyakunkba vettük a várost. Ami elég nagy. Először kinéztünk a Colombus Circle-re és a Central Parkra . Mint a filmekben: jöttek a futásból az egészséges emberek a jóltáplált (kutyakaja reklámokból ismert) szépszőrű kutyákkal. Benn a parkban cirkált a rendőr, ment a mentő. A park nagy volt, csak bekukkintottunk és mentünk le délre. Véletlenül belebotlottunk a Carneggie Hallba, körbejártuk, láttuk, lekéstük a látogatást, de megjegyeztük, hogy mikor vannak túrák. A teázó, ahol meg akartunk melegedni az épületen belül pont aznap zárva volt. (Pedig a fotók alapján gyönyörű.) Tovább mendegéltünk a hidegben (-7). A Times Square -en rengeteg fényreklám fogadott. A fényreklámokat csak itt engedélyezték (itt csinálják a tipikus képeket New Yorkról). Mivel közeledtünk a fagyhalálhoz, gyorsan ittunk egy forró csokit és egy kávét. Egy közparkban épp szabadtéri zenéhez készülődtek, arrébb az Empire State Buildinget láttuk. Fel is mentünk a tetejére. Ha már ott volt. Az előcsarnokban biztonsági ellenőrzés, nem túl meggyőző fémdetektoros kapu, a Parlamenté hatékonyabb. Ez nem csörgött a tollamra se. A lift 10-esével ugrott és meg jobban bedugult a fülünk. Csak bámultunk. A 80 emeleten kezelték internetes jegyeinket. Egy japán csoportot leelőzhettünk, mert az ő jegykezelésük nagyon lassú volt. Felkínálták, hogy vehetünk fantasztikus audio-idegenvezetőt, de nem vettünk. Fene a májunkba. Most a fedetlen körfolyosó is nyitva volt, gyönyörűen látszott minden. Kicsit hideg volt... Rengeteget fotóztunk. A dolgok nagyon közelinek tűntek, aztán sétálva már látszott, hogy ez nem annyira van így. Mint jó turisták, nyomtunk saját magunknak emlékérmet. Ez egy dollár és egy cent. Az egy dollár a szuvenír ára, az egycentesből lesz a szuvenír. A gép egyszerűen rásajtol egy képet az egycentesre. A kilátóban jellemző módon volt női és mozgáskorlátozott WC, a férfiakra persze nem gondoltak. 

        Metróval mentünk tovább délre, hogy kinézzünk a Szabadság szoborra. Ki is néztünk. Ott is volt. Anikó elkezdett bárátkozni egy sirállyal , mire odajött egy galamb és egy mókus.
        Olyan volt, mint Szent Ferenc, mikor beszél a madarakkal, már csak Zefirelli zenéje hiányzott alóla. A sirályoknak viszont nem sok érzékük volt a bukolikus képekhez, ők erőszakosan követelték a kaját, egyik neki is repült Anikónak, mire beszüntettük az ingyenkonyhát. A mókusok aranyosabbak. A Szabadság szobor szép volt. Elhatároztuk, hogy legközelebb megnézzük a Bevándorló Múzeumot is az Ellis Islanden (ahol partra szálltak a hajóval érkezők). Hogy kihasználjuk a bérletet, tovább mentünk a WTC-hez metróval. Ott is volt a helye, egy nagy gödör, ahol most építik újjá a metrót. A szomszédos templom falán spontán emlékfal, a gödröt övező kerítésen hivatalos megemlékezés. Amint körbejártuk, bejutottunk egy szomszédos gigászi irodaházba. A World Financial Center három épülettömbből állt, minden márványból és rézből készült, a télikertben 16 pálma alatt pihentünk meg pár padon. Szép volt. Itt egy kiállítást is megnéztünk a további tervekről, mit építenének a WTC helyére. Nagyon jól nézetek ki. Még sétáltunk egy kicsit, aztán elmentünk a szállodába. Egy éjszakára megfelelt. Meg vacsiztunk a közelben (Bill Clinton dedikált fényképének a társaságában egy barátságos pizzázóban), aztán 9 óra fele már aludtunk is. Reggel korán akartunk kelni, de mivel az ablak egy olyan világítóudvarra nézett, amit beépítettek, nem vettük észre, hogy reggel van. Tízkor indultunk hóesésben tovább bolyongani. Vettünk bérletet és buszozni kezdtünk. Hosszában végigbuszoztuk a szigetet. Nagyon fura volt látni, hogy a felhőkarcolók után egyszer csak 2-3 emeletes, falusias házak közé érünk, majd megint megváltozik a környék. Láttunk olyan parkolókat, ahol az autókat valamilyen vasszerkezettel egymásra tették és így négy szintnyi autót pakoltak egy helyre.

Akkora lett köd, hogy lemondtunk a hajózásról, alig lehetett valamit látni. Megnéztünk egy templomot, ahol II. Erzsébet is járt (lábnyomának a helyét emléktábla örökítette meg). Tovább csoszogtunk a Wall Streeten , ahol több ötágú csillagot láttunk, mint egy május elsejei díszszemlén. Bámultuk a bankokat. Sajnos szeptember 11 miatt nem lehet már látogatni a tőzsdét, pedig azt megnéztük volna. Miután bolyongtunk az óvárosban, felbuszoztunk a másik oldalon az ENSz -ig, ami bűnronda. Olyasmi, mint a SOTE, csak nagyobb. És a SOTE szebb is. Előtte állandóan közvetítőautók állnak és várják a híreket. Arrébb egy még csúnyább épület: az USA ENSz nagykövetsége. Meg arrébb az Uganda ház. Ebédeltünk, mert már kezdett sok lenni a jóból. Kínai vendéglőben kacsát ettünk meg valamilyen mázas csirkét. Nagyon finom volt. Anikó könyörgése ellenére se vettem neki a gyémántnegyedben brilliánsgyűrűt. Kőszívű vagyok... Még elmentünk a Gran Centralra, a központi pályaudvarra. Hatalmas volt és tiszta art deco. A központi terem tetején csillagképek. Picit hasonlított a moszkvai metróhoz. Kicsit tátottuk a szánk, aztán meg elmentünk a Rockefeller Centerbe , ami szintén impozáns volt, bár az arany és a fekete márvány nagy tömegben nyomasztónak tűnt. Már nem volt sok időnk, még kávéztunk, buszoztunk, aztán ránéztünk a főpostára, és elmetróztunk a buszhoz. Jól tettük, mert már gyülekeztek az emberek. Épp csőtörés volt és gyanús színű lé öntötte el az alsó szinteket. De gyorsan hoztak porszívókat és eltűntették a lét. A buszpályaudvar hatalmas, 435 kocsiállása (kapuja) van. Meg részünk volt egy meglepetésszerű ellenőrzésben (csomag, fémdetektor), aztán jöhettünk is vissza Bostonba.

Este 11-re otthon is voltunk.

IX. HARVARD

Patikai bevásárlás - Gyógyszertár amerikai módra - Otthonka gondok - Kilátó - Hal - Kávé problémák - Mormota nap - Indiai -Brookline - Hódláb a Harvardon

A rádióban játszott egyik kedvenc zenés reklámom

a Boston környéki egyetemistákat buzdította arra,

hogy a Harvard szövetkezeti boltjában vásároljanak:

"Nem kell ahhoz Harvard-diploma, hogy eljárj a

Harvard Coopba."

Todd G. Buchholz: A gazdaságon innen és túl

Ma nem törten túl sok minden eddig. Tegnap este sokáig dolgoztunk, aztán megnéztünk meg egy filmet is. Ebédre pedig tegnap a feljavított tegnapelőtti paradicsomos csirkét ettük. Vettünk valamit, ami hosszú és sárga volt (ránézésre összétevesztettem a banánnal), azt megsütöttük, csináltunk kuszkuszt és hozzá tettük a paradicsomos csirkéhez. Nem volt rossz. Ma reggel későn tudtunk csak reggelizni, mert a konyhát elfoglalta Elena és bőszen takarított. Még a kávéfőzőt is leverte, annyira igyekezett. Most kicsit leszünk az egyetemen, aztán majd hazamegyünk, keveset ebédelünk, este pedig elmegyünk valahova antikváriumokat nézni és vacsorázni. Még van hó, most nem is olvad. Amikor levittem a szemetet, nem tudtam, melyik szemetesbe kell a műanyagot és melyikbe a papírt tenni, mert be voltak havazva, s ellenőriznem kellett a szemetesek tartalmát, hogy kitaláljam, mi hova való. Közben persze a nyakamba fújta a havat a szél.

         Mivel meg voltunk fázva, vettünk valami gyógyszert a torkunkra. A gyógyszertárban volt egy hosszú polc, amin a torokfájásra, orrfújásra használt gyógyszereket tették ki. Ezek közt tobzódtunk. Nekem egyik se tetszett, mert mindegyiknek fura színe volt. Végül egy egyhén ütőeres vér-színű kutyulékot vettünk. Az elsődleges inelligenciateszten megbuktunk, nem tudtuk kinyitni, végül Anikó bicskájának megadta magát a műanyag csomagolás. Az állaga még színénél is vészjóslóbb volt, nyúlós valami. Viszont segített, sokkal jobb a torkunk.

A gyógyszertár itt úgy működik, legalábbis az, ahova járunk, a CVS, hogy mindent lehet kapni, pl. melyhűtött pizzát, meg tejet, újságot, kozmetikumot (talán a drogéria a megfelelőbb szó) és vannak hosszú gyógyszeres szabadpolcok, ahol mindenfele recept nélkül kapható nyavaját lehet venni. Tehát nem kell egy doboz Algopirint egy fehér köpenyes nénitől kérni (aki nem mondja el, hogyha sokat eszem belőle, akkor az nem biztos, hogy jó, úgyis rá van írva). Lehet fényképet is előhivatni, kinagyíttatni vagy másoltatni. A bolt végében van a "valódi" gyógyszertár. A "kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét" litánia, amit a gyógyszerhirdetések után ledarálnak eredetileg rájuk utalhatott. Valahogy most sem értem, hogy lehet valakinek gyógyszerésze. Orvosom még csak-csak, de gyógyszerészem... Tehát, ott vannak a gyógyszerészek, akik tanácsot adnak (a drágábbat, azt kell megvenni) és kiadják a gyógyszert, ha receptes.

Noha hideg volt, elhatároztuk, hogy elmegyünk délelőtt a kilátóba, hogy megnézzük Bostont felülről, de kiderült, vasárnap csak délután nyit. Anikó szeretne másfele gyógyszert is a torkara, én mézzel kúrálom magam, lehet nem használ annyit, mint a piros lé, de sokkal jobb az íze.

Ha már otthon maradtunk, felszereltem az új fogasokat. Ez nem kívánt komoly technikai felkészülést, ragasztható fogast vettünk a törülközőknek a szobába. Le kell húzni a papírt a végéről és feltenni a falra. Az elsőt gyönyörűen feltettem, párhuzamos és merőleges mindennel, amit el lehet képzelni, a másikat viszont lendületből tettem MELLÉ, ferde is lett és lejjebb is van, mint a másik. Persze, feltétel után már nem módosítható, csak a festékkel együtt jön le.

Ha már kimozdultunk és átfagytunk a számítógép-boltba menet, vettünk lazacot (nem a számítogép-boltban) és azt vacsoráztuk spárgával. Ebédre előregyártott sajtos csirkét ettünk. A lazac jobb volt. Mivel két zacskóval vettünk, meg van egy kevés máskorra is. Én felvetettem, hogy megehetnénk ma este, de Anikó rámszólt, hogy "az unalmas, miért akarsz minden este lazacot enni???"

Úgyhogy este mást ettünk. Ha már a témánál vagyunk, reggelire tojásrántottát csináltunk szalonnával. Nagyon jól sikerült. Így erőt is gyűjtöttünk a nagymosáshoz. A házban a pincében vannak a mosogató- és szárítógépek. Be kell dobni négy darab huszonöt centest és lehet mosni. A legtöbb helyen nincs mosógép, az emberek gyakran mosodákba járnak. Minden második sarkon van egy mosoda.

Csak azért mentünk el otthonról, hogy kicsit feljavítsuk ruhatáramat, mivel b. nejem kijelentette, hogy a többiek előtt pizsamában nem jelenhetek meg. Teljesen igaza volt, és ezért mindig farmerben voltam. Úgyhogy ki lett adva az ukáz, hogy vegyünk otthonra egy szabadidőnadrágot. Elmentünk egy boltba, ahol 30-50%-os akció volt, és elkezdtünk válogatni. Suhogó "nejlont" nem akartam, olyat se, amit a csehszlovák tréningnadrágokat idéző két párhuzamos csík van. Kinéztünk egyet, ami e kritériumoknak nem felelt meg. Már majdnem megadóan igent mondtam (drágállottam 29 dollárért), amikor észrevettük, hogy túlzottan is divatos a ruha, mert buggyos, és a buggy (a nadrág feneke) a térdem alatt kezdődik. Jó bosnyák gatya volt tehát.

Én találtam szimpatikus kockás nadrágokat, de kiderült, azok pizsamák, vagy legalábbis nagyon fura dolgok, mert elől volt rajtuk egy nagyjából 20 centis slicc és ennek a közepén EGY gomb. Persze, ebben se mehettem volna emberek vagy Anikó lakótársai közé. Már majdnem feladtuk a reményt, amikor találtunk egy jónak kinéző egyedet 12 pénzért. Otthon derült ki, hogy élvezeti értéket két, belőle kilógó, 15-15 centis madzag rontja, amivel szorosabbra lehet húzni, de ez a drót, követve a mai divatot, KÍVÜL van. Slicce is van, kevésbé mutogatós-bácsi jellegű, mint az előzőé, csak 10 centis és egy gombos, úgyhogy a trikót kívül kell hordanom.

A számozás megint nem teljesen világos, mert voltak M-es nadrágok, amik gigásziak voltak rám és XL-esek, amik szűkek.

Végül eljutottunk a kilátóba is. Tehát, mivel reggel napos idő volt, elmentünk kilátóba. Azt olvastuk, hogy a Hancock-toronyban van kilátó. Amikor kijöttünk a metróból, ráébredtünk, hogy igen, tiszta az idő, de szeles, csontig hatoló hideg volt, ilyet én meg nem éreztem. Miközben a felhőkarcolót örökítettem meg, úgy éreztem, hogy lefagy a kezem. A Hancock-ban közölték, hogy szeptember 11 miatt örökre bezárták a kilátót (vajon mi köze a kettőnek egymáshoz?), de a szomszédos Prudential Centerben van kilátó. Egy kis hezitálás után elindultunk, de a szél majdnem elfújt minket. Szerencsére a Marriotba be lehetett menekülni, és onnan fedett folyóson át lehetett jutni a másik épületbe. Plázáztunk egyet, mert meleg volt. A csupa üveg folyósokon jó volt sétálni a pálmák között, mert ki lehetett látni az udvarra, utcára , de ugyanakkor MELEG volt.

Megkérdeztük az információban, hol a kilátó, mutatták, hogy a következő üvegfolyosó végen van a pultjuk: tényleg ott volt. És, minő csoda, nyitva is volt. Hét pénz volt fejenként a jegy. Fura módon először egy mozgólépcsővel le kellett menni a sárga parkolószintre, és onnan mentek liftek a kilátóba. Egyszerűsítendő a közlekedést, ezt már másik toronyház márvány előcsarnokában is láttuk, bizonyos liftek csak egyes emeletekre mentek, pl. 40-50. A mi liftünk 40-52-re ment, nem egészen egy perc alatt. Az expressz szakaszon bedugult a fülünk a légnyomásváltozástól. Ahogy gyorsult, úgy megroggyant a lábunk is.

A kilátás az ötvenedikről gyönyörű volt, körbe lehetett sétálni egy folyóson és mindent láttunk, meg az utcánkat is felismertünk. Ráadásul egyedülállóan tiszta az idő. Csináltunk vagy ötven fotót, aztán eljöttünk az egyetemre.

Délután dolgoztunk, vásároltunk, vettünk halat is (jó drágán, lazac árban), angolul codnak hívják (megnéztük: tőkehal). Gyönyörű fehér húsa volt, tíz perc alatt megsült, lisz-sajt-margarin-zsemlemorzsa-borsba-kaporba-tejbe panírozva. Petrezselymes krumplival ettük, nagyon-nagyon finom volt. Reggeli kávéfőzésemet Anikó árgus szemekkel ellenőrizte, mert újabban gondjaim vannak a kávéfőzővel. Az történt, hogy tegnap előtt elfelejtettem beletölteni a vizet a gépbe, és csak úgy magában ment szárazon. Szerencsére Anikó észrevette és megelőzte a tűzet. Erre másnap délben mindent gondosan vigyázva készítettem be a hozzávalókat, csak az ibriket nem tettem be a gépbe, amitől szépen elázott a konyhaasztal. Szerencsére csak a lé harmada úszott el.

Február másodikán megtudtuk, hogy itt is van egy állat, ami kibújik a vackából és megnézi milyen az idő. Ha látja az árnyékát, visszabújik, mert megijedt. Az újságban (Metró) benne van az állat, a groundhog (pici, szőrös, rágcsáló nagy foggakkal és a szótár szerint amerikai mormotának hívják), ami vissza is bújt, tehát még hat hétig tél lesz. Az újságbeli fotón szereplő állatot Punxsutawney Phil-nek hívják, valószínűleg a helyi állatkert lakója. Szóval itt nem maci, hanem mormota...

A mormota döntése felett érzett elkeseredésünkben elmentünk sétálni egy, általam addig nem ismert városnegyedbe, Brookline-ba mentünk vásárolni és csavarogni metróval. Ez a Brookline nem tévesztendő össze a New Yorki Brooklynnal. Mert az előbbi Bostonban, az utóbbi New Yorkban van.

Kellemes környék volt érdekes házakkal, némelyiket mintha Koós Károly tervezte volna, de nem. Voltunk egy kicsit könyvesboltban, lapozgattunk, aztán vásároltunk. Úgy gondoltuk, hogy különlegességeket veszünk. Én szerettem volna magamnak valamilyen édes itókát (csokoládé, kakaó), de végül is mogyorós (laktózmentes, de ez lényegtelen) tejet vettem. E mellé vacsorára eltettünk három puffancsot is, hogy ne legyen egyedül a kosárban a fagyit. A fagyi zöldteából készült. Vagy zöldtea-fagyi, ahogy tetszik. Otthon én megettem a maradék babot (kivivel, ami nagyon megbotránkoztatta Anikót, el is vette tőlem a kivit). Aztán jött a finomságok áradata (már jól vagyunk). A tej. Nos, a tej az olyan színű, mint a tej. Viszont olyan ízű, mint a mogyoró. Azaz az ember iszik valamit, aminek szín, szaga, állaga alapján tej, de olyat nyel, ami mogyoró. Nagyon fura. Mindenesetre megtaláltuk reggel a megfelelő felhasználási módot a mogyorós-tejnél: beleöntöttük egy részét a reggeli kávéba, az elvette az ízét. A tej után kicsomagoltuk a fagyit. A fagyi gombóconként van csomagolva egy tojástartó féle edénybe. Ez már gyanús volt. Amikor kivettük, éreztük, hogy a külső burka elasztikus, de oly mértékben, hogy amikor bedobtuk a gombóc fagyit a tányérba, felpattant. Az íze, nos, az íze... hogy is mondjam. Édes volt és hideg. Ennyiben megfelelt előzetes elvárásainknak. A többit hagyjuk.

Hogy a kísérleti alapanyagokat elfeledjük, elmentünk egy indiai étterembe. Nagyon kellemes volt. Úgy döntöttünk, hogy nem főzőcskézünk. Mivel ilyen helyen nem voltam még, Anikó kezébe tettem sorsom. Előételnek rendeltünk egy kis halat és egy kis fasírtot. Gyorsan hoztak is két pohár jeges vizet (ezt a figyelmes pincér mindig újra töltötte, ahogy arra járt). Majd kitettek az asztalra egy csomó (2) tálkát. A tálkák egyikében szósz, a másikában az Erős Pistához hasonló keverék lakott. Ezzel kellett keverni a fasírt felét (hagymakarikákkal és zöldpaprikával volt elkészítve). Nagyon ízletesek voltak. Inni joghurtos mangólevet kértünk. Én egyből megértettem Stein Aurélt és a többi India-járót, hogy mindig ilyet kortyolgattak. Minket ugyan nem legyezgettek szolgák, de így is jól esett a mangólé joghurttal. Főételnek spenótos marhát kértünk és halat. A hal pikáns piros szószban érkezett. Persze külön tálkában jött a rizs és az ismeretlen módon elkészített káposzta köretnek. Ahogy kevergettük az ételt, sikerült nagyon jóllakni, de annyira, hogy rövid séta után hazamentünk pihenni.

Még másnap is az indiai ebédet pihentük ki, úgyhogy utána csak valami könnyűt csináltunk.Kis csirkét fokhagymásan, rántott hagymakarikákkal és így aztán megint annyira jól laktunk, hogy a következő csavargás előtt muszáj volt pihenni egyet. Eredetileg fotóztunk volna, de aztán csak sétáltunk. Bolyongtunk a felhőkarcolók között, megnéztünk pár érdekesebb épületet, aztán találtunk egy antikváriumot. Egy 300 eves műemlék épület pincéjébe kellett lemenni egy szűk, utcáról nyíló lépcsőn (szenespince jelleggel). Ketten alig fértünk el. Lenn először egy virágüzletbe léptünk be, innen nyílt az antikvárium. Szűk folyósok (hátizsákkal kevés hely volt megfordulni) és 2 méter magasságig felnyúló könyvespolcok és mindenfele könyv. Nézegettük egy kicsit a könyveket, sokat a fotográfia polcot, aztán kimentünk. Egy társasjátékot akartunk venni, ezért bementünk a közeli könyvesboltba, itt viszont a játékot, amit interneten 15 pénzért árultak, 36 ért kínáltak, ezért nem vettük meg. Láttam viszont egy gyönyörű albumot Olaszországról 19 pénzért, amiből a e héten lejön 10% kedvezmény, azt lehet, megvesszük.

Kinéztünk meg egy szakácskönyvet, de itt az is 30 pénz volt, miközben találtunk egy hirdetést, hogy Valentin-nap alkalmából ugyanaz 6 dollár máshol. (Az emberek szerintem itt iszonyú sok munkaórát vesztegetnek az akciók keresésével.)

Az egyetemen sikerélményünk volt: sikerült beállítani a nyomtatót, hogy anélkül kapcsolódjon rá a tanszéki nyomtatóra, hogy be lenne dugva. Persze én már a drót nélküli internetet se igazán értem... Bedugok egy kártyát a laptopba és van hálózat! A Macintoshok a legjobbak, mert ott a kártyát nem a gép oldalába kell bedugni, hanem a billentyűzet alá kell helyezni. Mi ennek az előnye? Amikor a PC-kártya vesz, az oldalán két pici led villog, tehát az előadó látja, hogy az órán ki az, aki a laptopján nem jegyzetel, hanem internetezik.

         Azért, hogy lemozogjuk a sok ebédet és leadjunk egy konferencia-jelentkezést, elmentünk a Harvardra. A Harvard (is) egy metrómegállóra van a Magazin utcától, csak kifelé. Gyalog ez 15-20 perces séta. A környék változatos, elmegyünk a cambridgei önkormányzat impozáns épülete mellett, majd pár bútorbolt következik. Az egyik kirakatában az itt árult heverők egyikén egy hatalmas, lusta kutya sziesztázik, lehet, azt reklámozza, milyen kényelmes az ágy. Látható pár templom, ami a falusi Angliát idézi, csak nincs körülötte buja vegetáció, csak jókora parkoló, meg forradalmi könyvesbolt, ahol Maótól Che Guevaráig mindent lehet kapni, ami a forradalomcsináláshoz szükséges szakirodalom.

         A Harvard egyetemhez a metróról a Harvard téren kell leszállni. Végre valami logikus! Persze ez csak a Harvard egyik, de a legfontosabb része. A föld alatt buszterminál és rengeteg fura fazon van. Igaz, ők a föld felett is előfordulnak és megkérdik a járókelőket, akarják-e őket anyagi támogatásban részesíteni. Ezek a fickók nagyon hasonlítanak öltözetük, viselkedésük tekintetében azokra, akik a Ferenciek terén laknak és Fedél nélkült árusítanak.

         Itt van a Harvard bolt, a régi campus területére be se kell menni, hogy az ember Harvardos pólót vagy kasmírsálat vehessen. A kasmírsál teljesen normális, csak attól, hogy harvardi (bocsánat, a Harvard-MIT közös szövetkezetének boltjából való), drágább a szokásosnál. A régi egyetemi épületek között tágas térségek, parkok találhatók.

A egyik ilyenen áll az alapító John Harvard szobra, amit a turisták előszeretettel fotóznak (én is). Valamikor pár MIT-es diák beöltözött hódnak. A hód az MIT jelképe (mérnöki ügyességű aranyos állat), s az egyetemen lehet is hód-ruhát kölcsönözni. Ők, hódnak öltözve elmentek a Harvardra és ott elkezdek hódként mindenféle illetlenséget művelni Mr. Harvard szobrával.

Ezt meglátta pár bősz (és hasonlóan elmebeteg) harvardi diák és megtorolták a szégyent. A verekedésben a visszavonuló hódok elvesztették egyik lábukat (mármint a kölcsönzöttet). A ruhát viszont vissza kellett adni - láb nélkül viszont nem lehetett, s a kőszívű kölcsönző 500 dollárt számított fel a hódlábért. Erre a két póruljárt alak gyűjtést kezdeményezett (elvégre ők a MIT-ért szálltak harcba és ott vesztették el a lábukat, azaz a hódét). Szépen gyűlt is a pénz, míg végül a lábatlankodók újabb csínyt eszeltek ki. Harvardos diáknak álcázva magukat elmentek a szomszéd egyetemre (Harvard) és ott, mint Harvardos újságírók riportot készítettek a Harvard hód-verő hőseivel és kijelentették, hogy le szeretnék fotózni a trófeát, a hódlábat. Amikor pedig előkerült az ominózus láb, hód- helyett nyúlcipőt kötöttek és visszamenekültek a MIT-re.

És visszaadták a lábat a kölcsönzőnek. A pénzről nem tudok semmit. Szerintem ekkor született a mondás is, hogy "kilóg a hódláb".

Itt az emberek büszkék egyetemükre, sokan járnak az egyetem emblémájával díszített pólóban (nekem is van!), sapkában, de komoly piaca van a (tiszteletet parancsoló, de nagyon ronda) nyakkendőknek, székeknek, dossziéknak és nagy mennyiségben fogynak a MIT-en (és a Harvardon és gondolom a többi egyetemen is) az egyetem címerével díszített 200-400 dolláros arany pecsétgyűrűk. Hogy a bögrékről, kulcstartókról (már olyanom is van), határidőnaplókról, stb. ne is beszéljünk.

         Vannak itt ronda, modern vasbeton épületek, de régi, patinás előadótermek és kollégiumok is. Persze itt a patina nem egyenlő a penészessel. Az egyik kedvencem a könyvtár (azt mondják, valaki akkor lett igazi harvardos, ha már szeretkezett a könyvtárban - én ottjártamkor csak alvó embereket láttam, de lehet, ők száraz olvasmányaikba temetkezve ilyesmit álmodtak), de igazán az elsőévesek ebédlője a szívem csücske. Ide az alapképzés első évében résztvevők iratkozhatnak be menzára. Ha kellene írni a helyet, az mondanám, képzeljük el a Roxfort (Haghworth) ebédlőjét a Harry Potterből és keverjük össze a Parlament kupola- vagy üléstermével. Szóval, ez olyasmi. Egy hatalmas neogót csarnok és gyönyörű. Hosszú asztalok mellett ülnek a népek és falatoznak. Ezen a menzán nincs kifejezett menű. Egy oldalsó teremben van pár hosszú pult és azon van minden, ami emberi fogyasztásra alkalmas. Amikor voltunk, volt néhány köret (kétféleképp elkészített burgonya, édes burgonya, rizibizi, rizs, kukorica), sok-sok leves, saláta-alapanyagok. Többféle hús, hal, majd mindenféle gyümölcs, édesség és fagylalt. Persze ha valami elfogy, hoznak még. Az üdítő pedig természetesen folyik, mint Mátyás kútjából egykor a bor.

A csarnok végében található az alapító híresebb szobra. E szobor ujjainak a diákok csodatévő erőt tulajdonítanak, ezért gyűjtik őket, Volt idő, amikor a gesztikuláló Mr. Harvard kezein csak két-két ujj volt. Most már mozgásérzékelők és külön e célra tartott biztonsági őrök vigyázzák a protézises kezű Alapító szobrát, s ha valaki közelebb megy, egyből lecsapnak rá.

X. PROVIDENCE

Villanykörte - A lakás intim titkai - Elena és a sütő meg a telefon - Mag 24 - Providence - State House és a városrehabilitáció - Brown Egyetem

Rhode Islandben, bár köztudottan az ötven állam

legkisebbike, mégis megtaláljuk a furcsa amerikai

pusztaságokat, az ipartelepek közt elterülő alig

földerített földdarabokat, elhagyott gazdaságokat és

elfeledett udvarházakat, azt az üres hátországot (...),

ahol a víz hatalmas éke mint lándzsahegy irányul

egyenest az állam optimistán fővárosnak nevezett

szíve felé.

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Kiégett a szobánkban a villanykörte - ez azért volt rossz, mert nincs létra és székről nem értem el. (Vagy mert kicsi vagyok, vagy mert a szoba magas) A végén levettük a matracot az ágyról és arra tettük a széket, viszont már az egy széken is olyan beszartan álltam, hogy az ágyra Anikó mászott fel és én tartottam, illetve dirigáltam, hogyan kell becsavarni a körtét. Ehhez szét kellett szedni a burát is, de végül sikerült az operáció. A búra szinte szétszedhetetlen volt, ekkor értettem meg, hogy a spejzban miért nincs búra egy égőn se.

         A napot amúgy is házimunkának szenteltük: most mi voltunk a sorosak a konyha-takarításban, a jövő hétre pedig a fürdőszobára lettünk beosztva. A lakásban elosztották a tennivalókat, mindenkire hárult valami és heti rendszerben váltogatták egymást. Persze ez az elv, mert Shogo csak akkor jut el a konyhába, ha kiteszi a borítékot a hűtőszekrényre, amibe a bérleti díj csekkjeit kell tenni. Mert ez az ő reszortja. A nappaliban lévő üzenőtáblát is csak ekkor látja, ami azért hátrány, mert ide írják ki, ki mekkora közös költséggel (WC-papír, villany, telefon, mosogatószer) lóg. Ha Shogo ezt észreveszi, ír egy csekket mondjuk 3 dollár 44 centről. Érdekes, hogy ebben az országban, ami ilyen pazarlóan bánik az energiával, a bankban nem röhögik körbe azt, aki beállít egy 3 dollár 44 centes csekkel.

         Mivel ilyen ritkán hatol beljebb a lakásba, ezért Shogo sokszor azt se veszi észre, ha ő a soros a szemét levitelében. Elena, noha rengeteget tartózkodik a konyhában, néha ezt szintén elfelejti. Pedig ő sajátságosan főz: ha magának csinál valamit, fog egy zacskó csőtésztát, rádob egy paradicsom-konzervet, némi fűszert és ennek egy részét egyenletesen szétkeni a tűzhelyen, ahol ez ráég a reggel kiömlött kávéja maradványaira.

         A telefonszámlát, ugyancsak hagyományosan, Marcelo intézi. Egyszer Elena összeveszett a mobil-szolgáltatójával, átment egy másikhoz, mire az egyik küldött neki egy 50 dolláros csekket, hogy térjen vissza. A mobilok itt nagyon fejlődnek, amikor először voltam, alig láttam mobilt, egy évvel később viszont mindenki bunkófont ragasztott a füléhez. Lehet azért is, mert nagy a verseny és mindenki jóféle akciókkal csábítja a népet (40 dollár/hó a korlátlan beszélgetés, vagy valami ilyesmi). Ami picit drága, de kényelmes. Drága, ha mondjuk azt nézzük, hogy a helyi hívás ingyenes.

Mi néha illegálisan a mellettünk lakó drótnélküli internetes hálózatát csapoljuk meg, ami a rejtélyes Mag24 névre hallgat. Először azt hittük, ez valami fontos dolog rövidítése, aztán kitaláltuk: Magazin utca 24. Valószínűleg nekik optikai kábelük van és a lakásban egy kis adóval drótnélküli hálózatot építettek ki. Erre lép fel néha Anikó, mert nincs jelszó. Más, szintén fogható hálózatok jelszavasak, vagy nem igazán erősek. A takarítást követő napra kirándulást terveztünk, attól függően, mikor ébredünk.

Mivel reggel arra ébredtünk, hogy korán van, ezért gyorsan (többé-kevésbé) összekaptuk magunkat és elmentünk Provindencebe. Ez Bostontól délre van és Rhode Island állam fővárosa. Szépen el is indultunk, és majdnem lekéstük a vonatot, de csak majdnem. Ez a HÉV, szemben a múltkoriakkal, száguldozott, és egy óra alatt el is vitt minket Providencebe. Igazából nem vártunk túl sokat a látogatástól, de ha már ott volt, elmentünk. Azt találtuk ki, hogy kezdjünk a parlamentben (State House). NY-i tapasztalataink alapján azt vártuk, hogy turistákat a közelébe se engedik, ezt az is csak alapos ellenőrzés után. A vasútállomás kellemesen modern volt, nem túl nagy, de kényelmes és gusztusos és tiszta. A várócsarnokból két fele lehetett kimenni: a belváros és a State House irányába. Az épületet el se lehetett volna téveszteni: nagyon nagy volt és elképesztően kupolás. Dombon volt, ettől még jobban hasonlított az esztergomi bazilikához, csak picit nagyobb volt. Elindultunk felé. Fehér márványból épült, ragyogott a napsütésben, a tetején aranyozott férfi szobra lándzsával. Először azt hittük, a szélirányt mutatja, de mozdulatlanul nézett le a városra. Ő volt a Független férfi. Az nem derült ki, hogy kitől vagy mitől független. Lehet, a széltől. Ahogy elértünk a State House előtt lévő parkhoz, már ki volt írva, ezt a területet kamerázzak. Azért elindultunk felfele, mígnem felmagasodott előttünk a gigászi lépcsősor, ami felvezetett a főbejárathoz.

Elindultunk felfele, várva, mikor jönnek az őrök, hogy elküldjenek minket. Aztán felértünk a körüljáróhoz, itt márványlapokon, márványkorlát szegélyezte Váci utca széles sétányon körbe lehetett járni az épületet. Innen jobban látszott: nem is sokkal nagyobb, mint az esztergomi bazilika. Csak több benne a márvány.

Elértünk a hátsó fronthoz, itt volt a parkoló, pár öltönyös sietett befele (X-akták című sorozatból lásd Mulder ügynököt). Mi is bementünk. Láttuk kiírva, hivatali idő. Látogatásról semmi hír. Újabb lépcsősor felfele, oldalt félreállítva egy detektoros kapu. Szépen, akkurátusan oda volt tolva a falhoz. Mondtam is Anikónak, na, itt sincsenek már turista látogatások, már a kaput is leszerelték...

Picit bóklásztunk felfele a lépcsőházban, vakítóan csillogott a besütő napfényben. Vártuk, mikor rohan le minket a Delta Force. Oldalt egy folyóson pult. Pult mögött egyenruhás csajszi, telefonált. Megálltunk előtte. Ő telefonált rendületlenül. Végül befejezte, s megkérdeztük, lehet-e látogatni. Erre előhalászott két szórólapot, és azt mondta, tessék. Tamáskodva Anikó rákérdezett, hova lehet menni? Mire kicsit értetlenül azt felelte: ahova akarnak.

Mi hitetlenkedve elindultunk a prosival (térkép + magyarázat) felfele. Megcsodáltuk az elegáns, kicsit vidékies csillárokat és márványt, fotóztam is párat, majd beléptünk az alsóház termébe. Megcsodáltuk a képviselők monitorait, egereit, székeit, a terem díszítését. Igazából még mindig nem hittük el, hogy oda mehetünk, ahova akarunk, pedig így volt. A kutya se törődött velünk. Olvastuk a papírt, és látogattuk az épületet. A sajtószoba kicsit az Opera szalonjaira emlékeztetett, a szenátus ülésterme egyszerűbb volt, de ez se volt rossz. Felmentünk a karzatra, megnéztük felülről is a termeket. Még WC-re is elmentünk, én egy hasmenéses, szelek gyötörte szenátorral voltam egy légtérben. A WC olyan volt, mint a régi szállodákban: márvány és nagy. Az ajtók meg olyanok voltak, mint a vadnyugati filmekben a szalonokban a lengőajtók.

Kifele menet körbejártuk a másik irányból is, itt kedvesen felkérték a szenátorokat, hogy ne parkoljanak a márványra.

Megcsodáltuk a négy magasépületet, aztán elindultunk lefele. Az útikönyvben azt olvastuk, hogy évtizedek óta rehabilitálják a folyók partját és nagyon szép a rehabilitáció. Ez először csalódást okozott, mert én ennek hallatán lenyűgöző folyót vártam, ehelyett valami Manzanares méretű valami fogadott, ami a Berettyó csatornát is alulmúlta. A rehabilitáció első látásra se ért véget: a vizek partját megcsináltak, de mellette jókora sivatagos-szemetes grundok maradtak vissza. De amit megcsináltak, az pofás volt. Utóbb kikövetkeztettük (miközben egy távolabbi hídról a vízbe nézve 20 autógumit számoltunk meg), hogy a lerobbant gyárnegyedeket lebontva új központot alakítanak ki. Ehhez már felépítettek jó pár bevásárlóközpontot, szállodát, tehát tényleg nagy munkát végeztek.

A régi vasútállomáson egy alapítvány székhelyét leltük, itt kiállítottak az afro-amerikai szerecsen kisebbség elnyomásának történet. Egy felirat szerint az énekelő szerecseneket ábrázoló plakát is kifejezetten rasszista, mert nem veszi figyelembe, milyen kemény életük volt a szerecseneknek délen. Nagyon tetszett egy sószóró készlet szerecsen-babákból, ahol az egyikre rá volt írva: paprika . (Ez is rasszizmus - aki dolgozik, az szerecsen.) Ezt lefotóztam. Kifele menet olvastuk, hogy ezt nem lett volna szabad az alapítvány igazgatójának az engedélye nélkül megtennem, de - most is háborog a lelkiismeretem - nem töröltem ki a fotót.

Egy kúriát szerettünk volna megnézni, amit úgy emlegettek a könyvek, hogy eredeti berendezésű (18-19 sz.) és nagyon szép. Mentünk.

Láttuk a Brown egyetemet messziről, majd mintegy véletlenül belebotlottunk az Atheneumba, az USA egyik első közkönyvtárába. Mivel kiírták, várják a látogatókat, beóvakodtunk. Az épület görög templomot formázott kívülről, belülről három szinten könyvek, olvasótermek, nyikorgó parketta. Hogy a könyvek jobban férjenek, a polcokat nagy kerekekkel el lehetett forgatni, mögöttük újabb könyvek sorakoztak.

Kellemes kertvárosban, rózsadombi paloták között sétálgattunk, mígnem elértünk a kúriához, de zárva volt. Picit elszontyolodtunk, de az eddigi látnivalók is felülmúltak várakozásainkat. Meg bolyongtunk a helyi Rózsadombon, aztán rápillantottunk a Brown egyetemre is. Kellemes volt.

Az egyetemen megtaláltuk az alapító múzeumát is: itt egy meglehetősen vegyes kiállítást láttunk. A festmények, tárgyak mind szépek voltak, csak sok-sok korból származtak. De tetszettek. Csak sok festményt valami "ismeretlen festő" festett. A múzeum végében volt a zeneszoba, majd (hihetetlen) az alapítók kriptája következett, hadd hallgassanak még egy kis muzsikát. Tovább sétálva a makroökonómia tanszéken (bizánci stílusú, nyolcszög alapú templomfélében volt) megcsodáltuk a belső szecessziós díszítést. Volt egy kis fotókiállítás is az épületről 1800-as évektől napjainkig, de az én szememben meg a fák is ugyanúgy nőttek mint ma. Nem is nagyon találtam különbséget.

Találtunk egy kilátót is, ahonnan az egyetemi ifjúság éjjelente üres sörösüvegjeit veti alá a mélybe (üveghalom lenn, kupakhalom fenn). A kukákat is leláncolták két lakattal, nehogy Dugonics Tituszt játszanak velük. Lenn látszott a központ, a folyók (találkozásuk olyannak tűnt, mint ahol a Nagykörúti gyűjtőcsatorna összefolyik a Népszínház utcai csatornával, csak az valamivel nagyobb).

A kilátó-parkban szemeztünk egy mókussal, majd leereszkedtünk a pályaudvarhoz. Itt szomorúan vettük tudomásul, hogy az általunk kinézett vonat nem létezik, ezért még van két óránk. Ez a városka három órára nagyon kellemes, egyébként igen unalmas hely. Megnéztünk még egy szecessziós bankot, és a bíróságot, pár modern köztéri szobrot (jobb lett volna, ha lovakat tesznek bronzból a közterekre, az már egyszer bejött).

Végül ki lettem stafírungozva, foszladozó nadrágom helyett vettünk egy újat. Az áruház érdekes volt: a szokásos óriási tér, mindenütt ruhák (ajaj). Kiválasztottunk három nadrágot próbálni, a próbafülkét kitárták előttem, de előtte feljegyezték, három nadrág. Aztán amit kiválasztottunk, elvittük, a másik kettőt otthagytuk a fickónak. Minden eladó (az összes lánynak enyhén lóarca volt) mini fülhallgatót viselt a fülében, a szája előtt pici mikrofonnal és így beszélgettek.

A farmer mellé vettünk hat pár akciós zoknit is, mert azok úgy látszik, nem bírják a szárítógépet és minden lehetséges helyen foszlanak szét (sarok, lábujjak). Múlt héten, amikor kikandikált az egyikből a nagylábujjam, picit jobban megnéztem, hátha menthető még, de láttam, mindkét vége lyukas a zokninak (plusz az, ahol bebújunk).

A farmert, amit vettünk itt Classic-nak hívják, azaz ugyanolyan, mint a régi volt. Hogy az embereknek könnyebb legyen, minden típusnak van neve és a próbafülkében (is) van egy magyarázó ábra, ami segít abban, hogy az ember tudja, mi van rajta. Különben ez azért jó, mert lehet keresni. Rajz is volt a hozzám hasonló bunkók kedvéért, akik nem tudják, melyik név mit jelent. Voltak tehenészgatyák, amik szélesek voltak, mint egy hokikapus, másoknak a varrása a bosnyák-gatyákra emlékeztetett és térdnél illetve térd alatt volt. Mások ezt keverték a szélessel és a túl hosszú szárral, amit az ember ízlésesen vonszolhat maga után. Szóval, én egész konszolidált vagyok a hagyományossal.

XI. Hó

Természettudományi Múzeum - Hó-hó-hó - Cipőbolt - Kenguru akasztás - Az ágyazás módszerei - Elena viharzik - Munkakeresés - Búcsúbuli és lakbérelemzés

Monroe, New York 30"

JFK airport 25.6"

Central Park, New York 19.8"

West Milford, New Jersey 30.0"

Newark, New Jersey 22.1"

Boston 27.5"

Baltimore airport 26.6"

Washington Dulles airport 24.2"

Berkeley Springs, W. Va. 37.0"

Philadelphia -- 18.7"

Manchester, NH -- 20.2"

Worcester, Massachusetts 20.8"

Reagan airport 16.2"

CNN hójelentése. 1" = 2.3 cm

Elhatároztuk, hogy művelődünk egy kicsit és elmegyünk a Természettudományi Múzeumba. A folyóig metróztunk és elkezdtünk a vízparton sétálni a múzeum fele. A parkban ránk kacsintott pár mókus, de épp nem volt nálunk eleség. A múzeum a Charles-folyóra épült, a bejáratánál egy óriási dinoszaurusz harapja le a látogatók fejet. Benn kicsit hezitáltunk, mert óriási tömeg volt, de kiderült, hogy mindkettőnk igazolványával ingyen be lehet menni - hát bementünk. Benn a múzeum három szárnyból áll. Az egyes részekben nem ismertem fel semmiféle tematikus hajlandóságot. Ennyit a negatív hozzáállásról. A többi mind nagyon kellemes volt. (Mint amilyen az Álmok álmodói lehetett volna és amilyen a Csodák Palotája .) A matematika teremben a valószínűségektől kezdve a bolygók keringésén át a geometriáig mindent játékok illusztráltak. Méghozzá olyan játékok, amiket a T. látogató működtetett. Például volt egy inga, amibe mi öntöttük bele a homokot és az inga szépen kihomokozta, miként leng. Oldalt hevert egy kisseprű, el lehetett takarítani a homokot, és kezdeni elölről. A termeszéti erőknél kis folyóra lehet gátat építeni és nézni, hogy áramlik a víz, lehetett a szél munkáját is modellezni (ventillátorral, homokban). Nagyon sok egyszerű, de nagyon hatásos ötletet láttam. A Himaláját bemutató teremben például egy fiók és egy hozzá kapcsolt rogy segítségével modellezhette az érdeklődő, hogyan gyűrik fel egymást a kőzetlemezek. A helyiség közepén trónolt egy hatalmas Mont Everest modell, amit gombnyomásra kis lámpácskák gyulladtak ki és mutatták, ki, merre ment fel. Láttunk 19. századi hegymászóruhát és ultramodern felszerelést is. Meg lehet nézni a Holdra leszállt kabin másolatát (be is lehetett mászni), meg a harctéri hordágyat, amiben már benne van a vérnyomásmérő, a lélegeztető gép, a defibrillátor meg minden egyéb. Nagyon tetszett a számítógépes terem (általában rengeteg számítógép volt).

Bemenetelkor egy jókora alaplapot lehetett látni és rá volt írva minden egységre, hogy micsoda. Aztán benn mindenféle izgalmas dolgot lehetett játszani a gépeken. Lincoln arcát lehetett rengetegféleképpen torzítani (és akár nyomtatni). Az elektromosság teremben ki lehetett lőni (egy általunk tekeréssel feltöltött) elektromágnessel egy fémlemezt, ami hangos csattanással hozta a többi látogatóra a frászt. Mindenféle delejező készülék is volt, meg olyan nyavaja is , amivel az ember a benne (vagy a kezében levő műanyag tárgyban) felhalmozódott töltéssel lámpácskákat olthatott ki. Persze mindent kipróbáltunk. Picit néztük, hogyan csinálnak gigászi villámokat (másfélmillió volttal) egy óriási teremben, aztán elmentünk a dinoszauruszokhoz. Volt pár helyreállított állat, de találtunk lábnyomokat is - lehetett tapogatni, mekkorák voltak. Izgalmas volt a haltervező szoba, ahol virtuális akváriumok voltak a falakon (nagy képernyők) és a látogató a terminálokon megtervezhette, milyen halat szeretne (például olyat, ami odaúszik hozzá, ha közel megy a képernyőhöz). Ezeket a halakat persze etetni is lehetett - méghozzá úgy, hogy egy edényben pattogtak a magok a nagyképernyőn meg úgy látszott, mintha ez behullana egy medencébe. A "halak" pedig megették.

A motorrészlegben mindenféle vasútmodell díszelgett (lehetett őket irányítani, mozgatni), külön vitrint töltöttek meg a sin-profilok. Voltak autómodellek is, és rengeteg gép mutatta, hogy működik egy motor, milyenek az áttételek. Igazából mindent meg letett találni a differenciáltól a kardántengelyig. Ekkor már fáradtunk, elmentünk enni, kekszet, ropit aztán, mert már késő volt, elindultunk hazafele. Ekkor már volt mit adni a mókusoknak, egyiknek nem ízlett a keksz, a másik viszont jött repetát kunyizni. Róla rengeteg kép készült.

Megtudtuk, hogy másnapra 20-25 centi havat várnak. Este már havazott is, reggel pedig még nagyobb hó fogadott. Korán keltünk, mert Anikónak 10-től volt (lett volna) órája. Elindultunk 9-kor, a kapuban találkoztunk Shogóval, a japán fiúval, aki akkor jött meg. Micsoda munkakedv! Sok ház előtt még nem takarítottak, nálunk nem látszott a lépcső, csak egy fehér lejtő, a járdán még húsz centi a fehérből. Mindenki az úttesten ment, mert azt eltakarították. És havazott tovább.

A görög templom kínai segédmunkása későn kezdhetett, mert ott se takarítottak. A következő épület (4-5 emeletes bérház, boltokkal, stb) előtt minden tiszta volt. Egy részét hómarókkal takarították el, másik részét (a boltok előtt) valami kék vegyszerrel, de a ház előtti parkot már mechanikusan tisztította két dél-amerikai rabszolga, valamivel kisebb lelkesedéssel, mint nálunk a rendkívüli hómunkások. A Mass. Av.-ről persze eltakarították a havat és időnként látszott, hogy egy hókotró eltép valamerre. Egy utcasarkon egy hölgy reménytelenül próbálta autóját kiásni, mert egy legalább kétembernyi hóhegy volt előtte, biztos egy hókotró ott ürített. A metró nem jött - ezt 10 percig tette - . Addig ki is olvastuk a Metró újságot. NY-ban meg több hó esett, ott 1500 hókotró és 300 nem-tudom-én-micsoda tisztít, bár volt egy fotó a Times Sq-ről, ahol sokat sétáltunk, a fotón egy magányos ember síel dél fele (lehet, a pálmafákig meg se áll). Ilyen fotó Bostonról is megjelent, valaki síelt a belvárosban - de szerintem ez normális, ha nem tud futni a hótól és sportolni akar, akkor mit csináljon? (Úszni, ha minden igaz, a hétvégétől lehet, akkor jön az eső.) Megjött a metró, mi bepattantunk, sokan voltak, de nem volt akkora tömeg, mint a Felszabon otthon 17.15-kor. Az egyetem előtt eltakarítottak a havat, csak az újságautomaták tűntek el valami álcázó fehér alatt.

(Paranoiás hír a Metró újságból: kiürítettek egy épületet Bostonban, mert gyanús fiolákat találtak a bejáratnál, aztán kiderült, hogy tusfürdő, de a addigra már majdhogynem mozgósítottak - valószínűleg minden egyes tusfürdőért egy iraki város fognak lebombázni.)

Az egyetemen az első gyanús jel a kávézó volt a földszinten: zárva. Ilyen még nem volt. A tanszéken egy lélek se, csak Shogóba botlottunk bele (omnipresens?), lehet, csak pisilni ugrott haza, de hogy ért vissza ilyen gyorsan? Anikó japán irodatársa is itt volt és bőszen emilezett. Megcsodálta legújabb mókusos fotóinkat - ő is - és közölte, hogy nincs tanítás, csak hó. Persze, a könyvtár is zárva van. Ami hihetetlen, mert ilyen meg nemzeti ünnepen se fordult elő. Hát, ennyit a hóról. Ennivalónk volt, csináltam az útra két szendvicset is (mármint az egyetemre), hátha történik valami ezen a 800 méteren a Magazin utca és a MIT között...

Legalábbis Bostonban minden járható, amikor elmentünk boltba (mert nekünk ebben a nagy hóban a legtávolabbi, csak gyalog megközelíthető boltba kell mennünk), már a mellékutcákban dolgoztak a hókotrók. A legtöbb ház elől a tulajdonosok eltakarították a havat. Ahonnan nem, ott gázolni kellett benne. Persze élelemhiány nincs.

Ahhoz képest, hogy nem volt tanítás, a diákok nagy része benn lébecolt (még a könyvtár is kinyitott). Valószínűleg csak az egyetem legfontosabb alkalmazottai, az adminisztrátorok nem tudtak bejönni (meg a profok se, mert általában a fészkes messzeségben laknak). Néhányat azért láttunk a folyósokon korzózni. Kevesebb autót lehetett látni a normálisnál, de "helyzet" délután már nem nagyon volt. A legjobban az Atlantic City-beli kaszinók jártak, mert amikor a polgármester megtiltotta a közlekedést, egy csomóan ott ragadtak és egész éjjel vesztettek. NY-ban, a polgármester szerint, inchenként 1 millió dollárba kerül a hó eltakarítása (megyünk lapátolni!!!).

Mivel szegény cipőm nagyon formátlan lett a sok menéstől, Anikó folytatta a stafírungozást. Elmentünk egy olcsó cipőboltba, ahol akció volt (mi lenne itt egy boltban???, két cipő vásárlása esetén az olcsóbbikból adnak 50% engedményt). Hosszan kellett próbálgatni a cipőket (ajaj) és végül kettőt választottunk, egy drágább, bőrcipőt, ez elegánsabb is, ő 40 dollárba került és egy olcsóbb, 20 dollárost (amiért 10-et kellett fizetni). Az utóbbi nekem annyira nem tetszett, de a nejemnek igen, és mit tehetek én???? Bólintok.

Anikó is vett két párat, aztán nagyon becsületes volt, mert a pénztárosnő nagyot bénázott és 12 dollárt írt be az 50 helyet, Anikó pedig angyalszárnyit meglebbentve figyelmeztette a kiszolgáló személyzetet tévedésére. Az eladó először nem is értette a problémát, nem volt világos, hogy az angolt nem érti, vagy a pénztárgépet nem tudja kezelni, de én arra tippeltem, hogy mindkettő. Erre mutatott az is, hogy miután a főnök (manager) megmutatta, hogy kell beütni a kedvezményt, a következő vevőnél (nálam) már megint elfeledte az Enigmánál is bonyolultabb kombinációt (menü - 7 - enter).

Külön-külön fizettünk, mert másképp a bolt a neki megfelelő módon párosította volna a cipőket, így viszont kemény 1 dollárral mi jártunk jobban. Ja, pénzt is mostunk: találtunk valamelyik nap a szárítógépben egy 5 dollárost.

Anikó letöltött pár játékot, nagyon jópofák, az egyikben szavakat kell kitalálni, tudjuk, hány betű és milyen témakör, s lehet tippelni, milyen betű van benne. Ha eltaláljuk, akkor megjelenik a szóban a betű. Hogy izgalmasabb legyen, négyszer lehet tévedni. És, hogy fokozódjon az izgalom, tétje is van a játéknak, a bal sarokban áll egy kenguru, kötéllel a nyakán. Ő a tét. Ha negyedszerre se találjuk el, akkor a kenguru aláhull, majd egy kis kék kenguru-lélek repül fel angyalszárnyain. A kenguru minden kísérletet és találatot kommentál, szid minket, forgatja a szemét vagy megkönnyebbül és örül. Ha egy szót megfejtünk, jöhet a következő, összesen 10 pálya van, ha mind a tizet leküzdöttük, a kenguru leveszi a kötelet a nyakáról és elszökdécsel, majd elviszi egy zöld terepjáró. A kategóriák meglehetősen tágak, a válaszok néha egyszerűek (számítástechnika kategóriában a megfejtés egyszer "personal computer" volt), néha bonyolultak (ország-városban a megfejtés a Man-sziget fővárosa volt...). Amikor meg jött az 1957-es szépségkirálynő, akkor meg voltunk lőve. Ha valahogy ezen túljutottunk, akkor egy baseball játékost kellett (volna) kitalálni. De végül sikerült. Ekkor kezdhettük volna előre, hogy újabb kengurut mentsünk meg. Akadt egy puzzle is a játékok között, meg egy "gyilkoskereső", az igazából memória játék.

Reggel a sok kengurúzástól kimerülve, kicsit sietve értünk az egyetemre, de azért most precízen ágyaztam be. Az ágyazásnak ugyanis 2 módja van. 1. a precíz (amikor Anikó ott van). 2. gyors (Anikó nincs ott és nem fog benyitni).

Tehát, a 2-es módszer ismertetésével kezdem. Tudni kell, hogy az ágyon a paplan alatt van egy lepedő, hogy ne kelljen annyit mosni a paplant. Az egyszerű módszer lényege, hogy összefogom a paplan-lepedő 2-2 alsó csücskét, lendítek egyet és a felső paplan gyönyörű sima. Az alsó lepedő nem az, de ezt úgyse vesszük észre. Majd az ágyra tesszük Malackát és Jenőt (a rénszarvast, aki mindig kap olvasnivalót). Az 1-es módszerben levesszük a paplant, felterítjük a lepedőt, leverjük vele a macit. Utána jön a paplan, aminek a huzatja leveri a falra ragasztott papírokat és a macit. Ezeket visszatesszük, Malacka és a rén helyére kerül, megkapják az olvasnivalót és mehetünk.

Ráértem ágyazni, mert a fürdőszobában dugó volt: Elena elindult Kaliforniába (pálmafák, meleg), hogy elmenjen egy állás-interjúra. Két napig tart, ilyenkor fizetik a szállást, kosztot, utazást. Aztán pedig elbeszélgetnek vele, kell tartson egy próbaelőadást, el kell menjen a tanszékiekkel vacsorázni (hogy lássák, tud-e késsel villával enni, és hogy kiderüljön, szociális lény vagy sem).

Elena szokásos vehemenciájával készült, este a nappali közepére tette a félig bepakolt bőröndjét, és pár apróságot (éjjeli csábos csipkepókháló, papucs) szétszórt a nappaliban, valami ruhát pedig a radiátoron szárított. Úgy mondta, 9:30-kor indulnak a 11 órás géphez (belföldi, ezért nem kell sokkal korábban kimenni). 9-kor kikukkantottam és elindultam reggeli elmélkedésemre, éreztem, hogy valaki intenzíven dohányzik a lakásában, és csodálkozva vettem észre a fürdőszoba közepén egy fehér (viseletes) női bugyit. Anikó, aki kicsivel később érkezett fürdeni, nem viselt szemüveget, ezért külön rákérdezett, hogy mi az. Elmondtam. A nem túl fehér neműt rádobtuk Elena piperedobozára, amit szintén ott felejtett a fürdőben. Kicsit később láttuk, hogy gyorsan vágtázik fel alá a folyóson. 9:30-kor újabb vágta kezdődött, mindenféle apróságot hajigált a kisbőröndbe. Egyszer csak megállt a konyhában és bocsánatot kért, mert elfelejtette kitakarítani a fürdőszobát (is). Aztán újabb galopp. Jött 9:50-kor búcsúzni, puszi, puszi, közben Martin (a férj-jelölt) rezignáltan állt kabátban a folyóson, ami komoly teljesítmény, tekintve hogy itt nagyon meleg van. 9:55-kor Elena felkapta a kisbőröndöt és elindult, a bőrönd beleakadt a fürdőszoba előtti kisszőnyegbe és a kerék szépen bekapta. Ezt Elena az ajtó előtt vette észre. Szaladás vissza, szőnyeg le. Köszönés, az ajtóból visszaszól:

- Bezárna valaki az ajtót? - ajtócsapódás, dobogás a lépcsőről. Elindultam az ajtó fele, amikor az hirtelen kivágódott, alig tudtam a falhoz lapulni és Elena száguldott be "BOCSÁNAT" kiáltással és berepült a szobájába, hogy megnézze, mindent eloltott-e, aztán ismét elszáguldott.

A lakó- és irodatársak elhatározták, hogy közelgő távozásom feletti szomorúságukat-örömüket partiba fojtják. A vendégség, nagyon jól sikerült. A vártnál később indultunk haza, mert a nyelvészek komoly társalgásba kezdtek a zazakiról, ami egy nyelv. E társalgás eltartott úgy másfél órát, az egyórás konzultáció után. Úgyhogy nem volt időnk elmenni a távolabbi boltba, csak a közelebbibe. Sikerült juhtúrót is találni hosszas keresgélés után. Vettünk meg 6-7 féle sajtót, kecske, juh, tehént, brandys, diós különlegességeket, kekszet és kenyeret. Ezzel megpakolva mentünk haza.

Itthon nekiláttam a körözöttnek. A körözött-készítés nem egy bonyolult művelet, fogtam az első pirospaprikát, amit Anikó felém nyújtott, majd, mivel az itteni túró vizesebb, mint az otthoni, leszűrtem. Csak úgy csöpögött belőle a víz. Aztán belekevertem a vajat és beleöntöttem a paprikát. Kicsi ki is szóródott, s amikor belélegeztem, rájöttem, hogy valami nem igazán stimmel. Lelkesen kevergettem a körözöttet, közben megittam vagy fel liter vizet és töprengtem, mi az, ami nem stimmel a paprikával. Közben valami továbbra se volt olyan, mint kellett volna. Beleszórtam a masszába a köményport, majd még több pirospaprikát, amiből megint kiszóródott egy kicsi, amit letüdőztem, mint kezdő dohányos az első slukkot. Miközben valami elkezdte marni a gégémet. Tovább kevertem és egyszercsak belém hasított a felismerés: a piros paprika nem édes nemes, hanem csípős volt. Ezt a körözött ízlelés-próbája is megerősítette. Nem volt nagyon csípős, de azért nem szolgáltam volna fel... De már késő volt, ráadásul megígértem, hogy egy része hagymás lesz, hát belekevertem egy kis apróra vágott lilahagymát (hadd csípjen még jobban). Persze az arányokat is elnéztem, mert a hagymásból lett több, s a hagymátlanból kevesebb. Utóbb kiderült, ez nem baj: a népek szinte kinyalták a hagymás-csípős körözöttet (meg azok is, akikről tudni, hogy nem esznek hagymát), a másikat meg szinte se kóstolták. Igaz, a hagymát alaposan elnyomta a pirospaprika. De tényleg mindent megettek. Vettünk pástétomot is, mindenféle fura májból volt, azt is lelkesen elfogyasztották. Ráadásul a társalgás is nagyon élénk volt, nem úgy, mint hálaadáskor. Szóval kellemes volt.

Este mindenki elmesélte albérletes élményeit. Voltak szép számmal. A japán fiúnak állandó pechje van az időjárással. Az első koleszben, ahol lakot, egy mozgáskorlátozott szobát kapott, mert nem volt a kollégiumba mozgáskorlátozott jelentkező. A kollégiumot épp akkor építették, ezért a legtöbb szoba kész se volt. Mesélte, hogy minden kicsit nagynak tűnt, mert hát kerekesszékre lett tervezve. Mivel új volt az épület, a tűzjelző nem működött tökéletesen és elromlásra a berendezés különösen preferálta a reggeli 7-8 órát - télen.

Most messze, messze Arlingtonban egy óriási lakást bérelnek ketten, van benne pár hálószoba, hatalmas nappali és óriási fűtés és villany számla. Nekik januárban romlott el a bojlerük, amikor a leghidegebb volt. Ők először észre se vette csütörtökön, hogy rossz a bojler, reggel hűvösebb volt a szokásosnál. Péntek reggel még hideg volt, de ekkor se gondoltak nagyon rosszra, amikor este viszont már nagyon-nagyon hideg volt (nem tudom, ez mi lehet), megnézték a boilert az alaksorban, ami persze nem működött. Hívták a háziurat, az a szerelőt, jött is a hétvégi 0-24 órás szolgálat, a fickó ránézett a melegítőre és kijelentette, ez nagyon el van romolva, ki kell cserélni. Persze ezt hétvégén nem tudtak megtenni, úgyhogy várhattak, fagyhattak hétfőig.

Azt, hogy Boston milyen drága, azt a mutatja, hogy Jon nővére máshol 250 dollárt fizet egy bútorozott 2 szobás lakásért, itt meg ennyiért valószínűleg kutyaólhoz se jut az ember (a koleszárakat írtam a múltkor). Nagyjából itt tarthattak az elbeszélésben, amikor Shogo, akit én sosem látok, bevonult a fürdőszobába és intenzív harákolásba kezdett. Az emberekben megállta az ütő, de aztán folyt tovább a beszélgetés.

Marcelóék valahol Providence környéken 400 dollárt fizetnek a szintén kétszobás lakásért (kábeltévével), miközben itt majdnem ennyi a szobája, ahol egy ágy van és egy asztal meg egy szék. Emellett annyi hely marad, hogy egy ember állhat a szoba közepén, ha a másik szorosan ül az asztalkához. Persze, még mindig jóval nagyobb, mint Shogóé.

Viszonylag korán, tizenegy előtt elmentek a vendégek, én pedig bepakoltam a bőröndöt és kivettem kézitáskámból a varrókészletet, nehogy azt higgyék, a tűvel el akarom téríteni a repülőt.